Könyvespolc: a félelem bátorsága

Nem is találhat, hisz a félelem millióarcú. És természetesen nem mindegy, hogy valaki sikítozik, ha rávakkant egy mérges kis palotapincsi, vagy „csomókban hull a hajaszála”, mert nem tudja, a gyerekei előtt másnap lesz-e egy tányér meleg étel. Különféle félelmeket átéltem már én is jócskán, vagyis „gyakorlóan félő” emberként merem kijelenteni: az egyik legszörnyűbb félelem azé az értelmiségié, aki nem bízhat senkiben, még önmagában sem igazán, a folyamatos hazugságtól szintén csak fél – s így az egyetlen lehetőséget, önnön bizalmát választja. Fábián Ernő sepsiszentgyörgyi tanár is ezt választja, helyesebben ennek az önvallomásos útnak a legmerészebb, legkockázatosabb változatát: leírja félelmét.

Ez volt a legbiztonságosabb, hisz bármennyire is igaz más esetekben az elszálló szó és a megmaradó írás ellentéte – ő nagyon jól tudta, mekkora baj lett a nádasba suttogott titokból: az ész nélkül csácsogó nádas ország-világnak „elsuttogta”, hogy a királynak szamárfüle van. Fábián Ernő tíz éven át, a legemberpróbálóbb évtizeden át jegyezte fel a gondolatait – Bárdi Nándor és Filep Tamás Gusztáv gondozásában pedig a Kriterion Könyvkiadó 2010-ben Naplójegyzetek 1980–1990 címmel megjelentette.

Aki ezt az időszakot felnőttként át- és megélte, az tudja, mit jelentett az állandó félelem, nem elsősorban a másnapi ebéd miatt (hisz venni úgysem lehetett gyakorlatilag semmit, legföljebb csak kiügyeskedni ezt-azt), hanem hogy ki fog bármilyen okból kitalálni valamit, amiről esetleg majd nekem kell bizonygatnom – mit sem tudván a lényegről –, hogy nem igaz. A tanerőkre külön nyomás nehezedett, mivel ők kapták „ajándékba” a jövő nemzedék „egészséges” nevelésének hatalmas púpját.

Aki pedig az idő tájt gyermek volt, vagy nem is élt, annak a népmesék világát idézi az emléktár. De Fábián Ernő feljegyzései mindkét csoporthoz tartozónak érdekes olvasmány – egy 1985 januári „önminősítés” szerint: „Elég volna minden nap történetét megírni, öszszefűzve és jól szerkesztve maradandót lehetne alkotni. S olyan kordokumentumot, amit évtizedek múltán (talán századok múltán is) semmivel nem lehet pótolni. Nincs olyan aprólékos történészmunka, mely helyettesíteni tudná az így megörökített történelmet.”

A szöveget gondozó két szakember bevezető tanulmányában többek közt idéz két Fábián-feljegyzést, ami – sajnálatos módon! – a mai napig nagyon sok vonatkozásban érvényes. 1989 májusában írja Fábián Ernő: „Az emberek (jelesen a kollégák) – ezek a tömegjelenségek – valósággal, mint az utcalányok, felkínálják testüket, hogy arról még egy rend bőrt lehúzzanak a hatalom parazitái. De azért sem szabad agreszszorkodni. Senki nem szoktatta őket önállóságra. Mindig valakit szolgáltak. Ezért nem tanulhatták meg, hogy egyszerre nem lehet Pilátust is és Krisztust is követni. A bennem lévő irracionális lény gyakran legyőzi a rációt. Mit csináljak? Szégyellem és bánom. Ami jó, e bűnbánatokban érzem magam kereszténynek.

Ez csak nekem jó. A másik embernek szenvedést okozok.” 1990 januárjában némileg árnyaltabb, de ehhez hasonló keserűséget érez egy holland segélyosztás körüli tipródás láttán: „Most látszik igazán, mit jelentett e nép lelkének és viselkedésének a rezsim hiánygazdálkodása. A jellem és a mentalitás teljesen eltorzult, olyannyira, hogy nem ismerek (a régiek, ha élnének, még ennyire sem ismernének) a büszke, individualista székelyekre. Tolakodnak, veszekednek, gyanúsítanak. Látszik, hogy hetven éve balkanizálódnak, amit betetőzött az utóbbi évtizedek kiéheztetése. Szégyellem magam. Mindennek tetejébe a kiosztást ellenőrző két hülye kanadai holland fölényeskedése. Együtt a világ: kelet koldus viselkedése és nyugat értelmetlen fölényeskedése. A tömeg két különböző arca egymásra néz.”

Nem szeretném viszont, ha a címben szereplő bátorságot háttérbe szorítaná az emberi gyarlóság téren és időn átívelő egyetemességének egy-egy vetülete, ezért idézném Németh Zsolt Ajánlásából a zárógondolatokat mementóként, de a közben eltelt két évtized tanúságtételével is megerősítve Fábián Ernő húsz évvel elodázott üzenetét, hogy igenis szükség van a legnagyobb félelmek közt is a gondolat bátorságára. „Ezeknek a naplóban kirajzolódó erkölcsi, magatartásbeli válaszoknak két vonulatát szeretném kiemelni, mint olyat, amely a későbbi magyar nemzetpolitika szempontjából meghatározóvá vált.

Az egyik az erőszakmentes érdekérvényesítés igénye. A machiavellizmus elvetése. Fábián Ernő nemzetpolitikai gondolkodásának egyik lényeges eleme, hogy a legigazabb cél sem szentesítheti az erőszakot. Ebből a szempontból egyik fő ideálja Gandhi szabadságmozgalma, amelyet Fábián az erőszakkultuszra épülő marxizmus-leninizmus görbetükreként mutat fel.

A másik vonatkozás a nemzeti problémáknak a racionális megoldás igényével történő megközelítése. Fábián Ernő ellenérzést táplált a problémák bagatellizálásával szemben éppúgy, mint a problémáknak a megoldás perspektívája nélküli, szimbolikus mezőben történő elveszejtésével szemben. A nemzeti problémák pontos definiálását és szelíd, de következetes megoldását szorgalmazta, idegenkedve a romantikus nagyotmondásoktól. Meggyőződésem, hogy továbbra is ezt az utat kell járnunk.”

Fábián Ernő: Naplójegyzetek 1980–1990 – Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2010