Zárt kapus futball

Nánó Csaba

2014. március 14., 13:472014. március 14., 13:47

2014. március 15., 21:412014. március 15., 21:41

Itt állíthatja be, hogy a Google-találatokban elöl legyen a Krónika!

Néhány évvel ezelőtt Békés Itala színésznő könyvet írt életéről Hogyan lettem senki címmel. Pedig a művésznő volt valaki. Akikről az alábbiakban szó lesz, senkik voltak mindig. Pedig azt hitték magukról, valakik…

Emberöltőnyi börtönt szabott nyolc futballgengszterre egy bukaresti bíróság. A nyolc évig tartó huzavona olyan volt, akár egy Columbo-film: már régen tudta mindenki, ki és mit tett, miközben a gyanúsítottak, hol széles mosoly kíséretében, pökhendien, hol köpködve és átkozódva fertőzték a közéletet. A polgár pedig nézett, mint a moziban, és izgatottan várta a végkifejletet. Drukkolt, hogy a román Columbók vasökle lecsapjon a bűnösökre.

Végre ezt is megértük.

Nem lett apokalipszis, nem sötétült el örökre az ég, nem rázkódott meg a föld alattunk, és a hóvirágok is nyílnak a márciusi napsütésben – bár egyes román médiumokat nézve-hallgatva azt hihettük, itt a vég. Van igazság! – dörögték mások, bár nemrég egymás stúdiójából kapkodták ki az alvilági figurákat, tudván, az elbutított nép issza szavaikat. Az sem számított, hogy az egyik szájon vágta saját csapata szurkolóját és belerúgott a munkáját végző újságíróba, a másik leköpte a műsorvezetőt, a harmadik halálosan megfenyegette a riportert, a negyedik a homályt is lekáromkodta a stúdióban, egyenes adásban, és így tovább. Nem számított, mit mondanak és hogyan, csak minél hangosabbak legyenek. Hiszen erre vevő a bunkó focifaló, nemde bár. Nem tudom sajnálni sem a legidősebbet, aki, akár egy piaci kofa, fél évszázadon át adta-vette a mérkőzéseket, bajnokságokat döntött el, sportolói karriereket tett tönkre. De a legfiatalabbat sem, aki a válogatott kapitányaként a Szekuritáté besúgója volt, és valutaüzérekből kizöldült játékos ügynökökkel pacsizott. Nos, ügynöki tevékenységük egy ideig abban merül majd ki, hogy a rabokat adják-veszik a hűvösön, de leigazolhatják a dél-amerikai fegyházak legjobbjait, és erősítéseket hozhatnak, mondjuk, a Sing-Singből.

Nélkülük néhány évig talán jobb lesz a világ. Ne ábrándozzunk arról, hogy a hazai labdarúgás teljesen megtisztult, új idők köszönnek a csapatokra, játékosra, szurkolókra, a társadalomra – bár az új szövetségi elnök tisztának tűnő személye és elszántsága akár még ezt is lehetővé teheti. A mezőny nagyon erős, az utánpótlás tehetséges. Árnyékukban felnőttek az új generáció tagjai, akik legalább annyira kaphatók a könnyű pénzszerzés hagyományának továbbvitelére, mint a nagy öregek. De legalább ez a nyolc nagyszájú bűnöző néhány évig nem fertőzi mindennapjainkat. Néhányan közülük egyelőre megúszták – remélhetőleg csak időlegesen. Hiszen az olasz maffiát sem hajnalhasadásig számolták fel. Sőt, igazából soha. Vár még a csíkos nemzeti trikó a főnöki széket negyed évszázadon át bitorló Keresztapára, akinek áldatlan tevékenységét leköszönésekor hasonszőrű alattvalói 75 ezer eurós éves járadékkal háláltak volna meg. Vagy a maffiafőnökökre emlékeztető becenevet viselő kiskirályra, a román foci egyik legnagyobb jómadarára, akinek piti mismásait jóformán követni sem lehet, noha a legutolsó gyepmester is tudja: millióit nem a fáradhatatlan, becsületes munkának köszönheti.

Felépítettek maguk körül egy világot, amelyben azt hitték, valakik. Most egy világ ébredt rá, valójában mekkora senkik. Voltak és maradnak, míg csak igazságszolgáltatás létezik a Nap alatt.