Stratégiaváltás helyett taktikai húzás

A politikai vonalvezetéseket a legkülönbözőbb szempontok szerint lehet osztályozni. A motivációs háttér alapján a politika lehet közösségi érdeket képviselő vagy klikkérdekű, a belső logika minősége szerint koherens vagy széteső, követhetetlen, stratégiai szempontból átgondolt vagy improvizáló, követő, hirtelenkedő. Lehet rövidlátó vagy távlatos, történelmi léptékű, a külvilághoz való viszony szerint adaptív vagy formatív, illetve ugyanezen szempont szerint konfliktuskerülő vagy konfliktusokat is bekalkuláló. A különböző dimenziók sajátosságai nemritkán egymást szervesen kiegészítik. A klikkérdekű politika többnyire, de nem szükségszerűen eklektikus, konfliktuskerülő és rövidlátó. Egyes esetekben, mint például a szabadkőműves páholyok és más hatalomorientált titkos társaságok esetében nagyon is távlatos és koherens a klikkérdekű vonalvezetés.

Szárnyak egyensúlyban

Az RMDSZ politikája az első három évben széteső volt, inkoherens, miután a két szárny – amely 2003-ig meghatározta a szervezet mozgását a közéletben – egyensúlyban volt, különböző döntések esetében hol az egyik, hol a másik jutott szótöbbséghez, és így iránymeghatározó pozícióhoz. Domokos Géza politikája, amely módszertani síkon a konfliktusminimalizálást tűzte ki célul, és a román érzékenységre inkább tekintettel volt, mint a magyar érzékenységre és a magyar érdekre – és amelynek tényleges perspektívája a lehető legfájdalommentesebb eltűnésünk lett volna –, összeegyeztethetetlen volt a Szőcs Géza által képviselt helyzetteremtő, távlatokban gondolkodó tábor politikájával. Egyik oldalon a meghunyászkodás és a történelemhamisító román toposzok átvétele az augusztus 30-i bécsi döntés évfordulóján, tartózkodás az alkotmány első cikkelyének megszavazásánál, az autonómiaprogram meghirdetésének módszeres szabotálása. A másik oldalon a perspektivikus célok kitűzése, az eszközök célhoz illesztése, nem pedig fordítva, magyar érdekű, önrendelkezéselvű, autonóm és autonomista, formatív, a szükséges konfliktusokat vállaló politika. Ennek volt egyik pontszerű szimbolikus győzelme, hogy az RMDSZ ismerte el először Horvátország és Szlovénia jogát az önrendelkezésre és szuverenitásra.

1993 és 1996 között folytatódott az eklektikus politizálás, de autonomista dominanciával. Ezt egyik oldalon a saját intézmények megerősítése, a belső struktúra átalakítása állammodell mentén, a magyar közösségi akarat felmutatása (oktatási törvény), saját hangú külpolitika (ET-memorandum) jellemezte. A másik oldalon a legfontosabb, kétéves határidővel programba vett önépítő lépések megtételének elodázása (autonómiastatútumok, nemzeti kataszter, belső választások), az autonómia-gondolat minden szinten való képviseletének elmaradása (sem az oktatási törvény, sem az ET-memorandum nem épült az autonómia elve köré) és persze a Neptun-gate, meg a Tőkés László elleni, minden bizonnyal vezetőségi szinten fedezett Nagy Benedek-féle puccskísérlet.

Végzetes koherencia

A szervezet politikája 1996 után vált igazán koherenssé, bár ne vált volna. Ebben az esztendőben a szervezet antitaktikusan, dérrel-dúrral meghirdetve, az egész elnökválasztási kampányt a kormányzati szerepvállalás témája köré építve részt vett a román kormánykoalícióban a győztesek oldalán, így nem csoda, hogy nem tudta megkérni e lépés árát. Bár talán ilyen célja nem is volt az egymásra találás első örömét élő Markó-Neptun egységfrontnak. A cél inkább az olyan külső peremfeltételek létrehozása lehetett, amelynek belső hatásaként az autonomisták többé nem kerülnek a szervezet kormányrúdjának közelébe. Hogy ezt pusztán belső hatalmi megfontolásból tették-e, vagy román megbízásra, azt nem tudni, de nem is lényeges a tragikus következményeket figyelembe véve.

Innen kezdve az RMDSZ politikája nemcsak koherenssé, de könnyen jellemezhetővé is vált. Ez a politika alapvetően klikkérdekű volt még akkor is, ha egyesek az őszinte ügyszolgálat szándékával vettek részt benne, nem szolgálta a közösség érdekeit, ellentétes volt a távlati érdekekkel. Tipikus követő politika volt ez, adaptív, helyzetbe simuló, konfliktuskerülő, az elitek kiegyezésén alapuló. Az RMDSZ hitelesítő bélyegét adta az asszimilációs politikáját fel nem adó román kormányzatnak, a kormány pedig nemzeti vonalon biztosított a hatalmi pozíciók mellett annyi engedményt, amelyet eredménynek lehet felmutatni.

E politikának megvolt a maga célja, módszertana, profitja és belső logikája.

A kormányból való kilépés e politikával való szakításnak tűnhet. Nem véletlen, hogy Frunda György, a neptuni paradigma fő képviselője, Victor Ponta tanácsadója, aki saját bevallása szerint e posztot „magánpolitikusként” tölti be – azért érdemes ezt a lejterjakabot feljegyezni Frunda elmésségei közé, a határon túli horvátoknak „állampolgárság nélkül” biztosított útlevél és szavazati jog, az erdélyi magyarságnak „már meglevő” kulturális autonómiája és a 6/3-as küszöb ránk vonatkozó evidens érvényességének letagadása mellé –, megrója az RMDSZ-t e lépés miatt. Az már egyenesen szórakoztató, hogy a felvetésre, miszerint az RMDSZ főtitkára elhatárolódott tőle, mert nem a szövetség álláspontját képviseli, Frunda azt válaszolta, hogy nem vele van a baj, hanem a szövetséggel. Sőt, azt is kifejtette, hogy amikor az RMDSZ vezetője megengedi magának, hogy kritizáljon valakit a szövetségben, mert annak különbözik a véleménye, akkor a vezetéssel van baj. Ezt nevezem „aha-élménynek” a javából. Kár, hogy Frunda nem 1996 és 2003 között képviselte ezt az álláspontot, amikor a szervezet vezetése, őt is beleértve rendszeresen kritizálta első sorban a Reform Tömörülést és Tőkés Lászlót, akik az autonómia útjára való visszatérést szorgalmazták a mindmáig érvényes brassói program jegyében.

Körön kívüli öröm

Az RMDSZ meglepő lépését mindenesetre nem követte stratégiaváltás. Az RMDSZ kormányból való kilépése nem járt a kudarcos politika felelőseinek felelősségre vonásával, nem is szólva az egész neptunista garnitúrától, akikkel alternatív, brassói ihletésű autonóm politikát aligha lehet folytatni. Nem járt a hatalmon levők megvilágosodásával sem, s főleg nem a hiteles autonomista erők irányába való nyitással. Sőt, Kelemen Hunor a minap úgy nyilatkozott, hogy az RMDSZ a Székely NemzetiTanács Székelyföldön. Márpedig az „aki nincs velünk, aznincs” struccpolitikája csak ideig-óráig folytatható. Frunda György is rámutatott: az RMDSZ támogatottsága választásról választásra gyengül, soha olyan kevés szavazatot nem kapott a szervezet, mint a legutóbbi európai parlamenti, illetve az államelnökválasztáson. Előbb-utóbb elfogy a közbizalom, s a parlamenten kívüli RMDSZ legfeljebb annak örülhet, hogy az autonómiapárti erők sem kerültek be a törvényhozásba.

Tőkés Lászlónak van igaza, aki új magyar egységet, közös autonómiaelvű cselekvési terv kidolgozását sürgeti. Aminek sajnos nagyon kevés az esélye, még akkor is, ha a kormányból való távozás jó startnak látszott. Sajnos minden jel arra mutat, hogy ez sima haszonelvű, taktikai húzás volt, amely kizárólag a választók bizalmának visszanyerését, a 2016-os választásokon való esélynövelést célozta a politika megújítása, helyzetteremtővé, távlatossá, önelvűvé tétele helyett.