Palesztina elismerése csak elodázza a konfliktus megoldását

Ehhez azt az eszközt választották, hogy az izraeli hadsereg egységei módszeresen felszámolják a terrorszervezet központjait és ellenállási fészkeit az enklávéban, ami rengeteg járulékos civil áldozattal is jár, valamint azzal, hogy a Gázai övezetben jóformán nem maradt épen egyetlen épület sem – ami eddig igen, azt a néhány napja Gázaváros ellen indított hadművelet során semmisítik meg módszeresen.

A Hamász által irányított – tehát nem megbízható – gázai egészségügyi tárca szerint az izraeli hadműveletek eddig 65 ezer palesztin életét követelték. Az adatok már csak azért is kérdésesek, mert a minisztérium meglehetősen sajátos módon nem pontosítja, hogy fegyveresekről vagy valóban civilekről van szó, így jön ki a valóban döbbenetes szám.

Közismert ugyanis, hogy a terrorszervezet a nemzetközi jogot igencsak rugalmasan kezelve közintézményekbe – iskolákba, kórházakba, mecsetekbe – telepíti központjait, fegyverraktárait illetve fegyvereseit.

Az izraeli hadsereg ilyenkor ugyan előzetes figyelmeztetést küld a civileknek, hogy a támadás előtt hagyják el a környéket, ám ennek ellenére is sok a járulékos áldozat.

Vagyis kijelenthető: a Hamász nem csupán az elhurcolt izraelieket tartja túszként, hanem a teljes, Budapest területének nagyjából háromnegyedét kitevő enklávé közel kétmilliós arab lakosságát is.

Persze az éremnek két oldala van, és az izraeli fél valóban tanúsíthatna némi önmérsékletet.

Netanjahu azonban – vélhetően nem kis mértékben azért is, hogy elterelje a figyelmet az ellene zajló korrupció eljárásról, de a Hamász által végrehajtott terrortámadás miatti bosszúként is – hajthatatlan, és kijelentette: az akció addig nem áll le, amíg a terrorszervezetnek az írmagját is ki nem irtották.

Erre természetesen szinte nulla esély mutatkozik, hiszen egy jól megszervezett, a gázai társadalomba mélyen beágyazódott szervezetről van szó, amely már óvodás kortól kezdve a zsidók – és a keresztények – elleni gyűlöletre indoktrinálja a gyerekeket.

Az izraeli kormány ugyanakkor azért is hajthatatlan, mert most érzi úgy, hogy ha gyökerestül kiirtani nem is tudja, végzetesen megroppantani és delegitimálni képes lehet a Hamászt. Hiszen az iráni csapásmérő eszközök és atomlétesítmények elleni támadás révén sikerült legalább időlegesen kiiktatni a Hamász legfőbb nemzetközi szponzorát, mint ahogy a libanoni síita terrorszervezet, a Hezbollah lefejezésével szintén kiesett egy fontos támogató, és az Aszad-rezsim bukásával Szíria sem áll már mögötte.

Arról nem is beszélve, hogy

és maga Trump tette a palesztin kérdés radikális rendezését óhajtó izraeliek fülének kedves felvetést, hogy telepítsék ki az övezet lakosságát, és a területen inkább építsenek kaszinóvárost.

Persze ez valójában inkább csak egyike volt Trump nagyot mondó felvetéseinek, amelyeket még ő is csak legfeljebb negyedrészben gondol komolyan, azonban a jelek szerint az izraeli hadsereg a lakóingatlanok és az infrastruktúra lerombolásával akár ahhoz is megpróbálthatja előkészíteni a terepet, hogy legalább a palesztinok egy jelentős része úgy érezze: jobb, ha elvándorol.

Persze kérdés, hogy hova, a szavak szintjén hevesen palesztinbarát arab államoknak ugyanis eszük ágában sincs befogadni „arab testvéreiket” – és nem csupán azért, mert nem akarják feladni Gázát, hanem azért, mert tartanak attól, hogy a menekültek között nagy számban lennének az iszlamista Hamász tagjai és hívei, akik aztán az ő országukban próbálnának iszlamista kormányt hatalomba segíteni.

Mindeközben egyes háttérinformációk szerint Trump sem ért egyet maradéktalanul Netanjahuék minden lépésével, a Hamász Katarban székelő vezetői elleni izraeli rakétatámadás például már neki is túl sok volt, de a gázai offenzíva áldozatainak magas száma is aggasztja.

Nem úgy a most a palesztin állam elismerésével a helyzetet tovább bonyolító országok.

London régóta bírálja Netanjahut, és a munkáspárti Starmer-kabinet most azzal is nyomatékosította nemtetszését, hogy elismerte Palesztinát, hasonlóan Kanadához és Ausztráliához, és a francia, illetve a belga kormány is hasonló lépésekben gondolkodik.

Mindezt ugyan emberiességi szólamokba próbálják csomagolni – és valamelyes igazuk is van, mivel az offenzíva valóban túl sok áldozatot követel –, azonban amellett, hogy a divatos trendeket meglovagolva jó pontokat próbálnak gyűjtenie a naiv polgárok és az elfogult világsajtó körében azzal, hogy az állítólag Izrael által „elnyomott” palesztinok mellett állnak ki, miközben semmilyen megoldást nem vázolnak fel arra, hogyan lehetne kiiktatni a fél szájjal bírált Hamászt és egyéb terrorcsoportokat, valójában a saját pecsenyéjüket is sütögetik.

A lépés ugyanakkor belpolitikai vonzatokkal is bír, főleg az európai országok részéről: Nagy-Britannia, Franciaország, Belgium és az Izraelt a legvéresszájúbban kritizáló, szélsőbalos kormány vezette Spanyolország is jelentős, egyre jobban gyarapodó muzulmán lakossággal rendelkezik.

Márpedig a kormányok úgy értékelik, hogy a palesztin állam elismerésével ezen muszlim közösségek szavazatait is bezsebelhetik. Ami meglehetősen sötét jövőképet fest Európa számára, hiszen

Mindazonáltal a kását nem eszik olyan forrón, hiszen hiába ismeri el a palesztin államiságot az ENSZ több mint 140 tagállama, az még nem jelenti azt, hogy létezik is működőképes, legitim kormányzattal rendelkező palesztin állam.

Egy állam egyik legalapvetőbb jellegzetessége a szuverenitás, az, hogy egy adott, a nemzetközi közösség által elismert területen a legitim módon megválasztott kormány külső tényezőktől függetlenül elláthatja feladatát.

Emellett a saját deviza és a saját fegyveres erő is egy állam fontos – bár nem feltétlenül nélkülözhetetlen – jellemzője.

Márpedig ameddig Izrael nem értékeli úgy, hogy egy palesztin állam, amely amúgy nem is rendelkezne egységes területtel, hanem két részletben ékelődne be Izrael testébe, továbbra sem lép fel kellő erővel a terrorizmus ellen, így potenciális veszélyt jelent a nemzetbiztonságára – sőt a létére nézve – addig

Persze látjuk, hogy az izraeli kormánnyal politikai alapon is szemben álló, saját muzulmán lakosságuknál „bevágódni” akaró kormányok hajlandóak egyre messzebb menni, és nem elképzelhetetlen, hogy akár Izrael-ellenes bojkottot, gazdasági szankciókat is hajlandóak lennének bevezetni, hogy rákényszerítsék a palesztin államiság elfogadására – azonban amíg Washington mellette áll, addig a teljes elszigetelődés nem valószínű.

Mint ahogy az is, hogy amíg Izrael egzisztenciális fenyegetésként értékeli egy ilyen állam megalakulását, mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza azt.

Az izraeli-arab konfliktus úgynevezett kétállami megoldáson alapuló rendezése persze jól hangzik, azonban ehhez az is szükséges, hogy az arab fél – beleértve a palesztinokat támogató arab, illetve muzulmán országokat – nemzetközi szerződések formájában örök időkre és kötelező módon elismeri Izrael állam létjogosultságát, és vállalja, hogy nem indít semmilyen ellenséges akciót vele szemben, sem hagyományos katonai, sem hibrid formában.

Mindezek nyomán a saját belpolitikai agendájukat követő nyugati országos lépése nem közelebb hozza az izraeli-palesztin konfliktus rendezését, hanem elodázza és jóval bonyolultabbá teszi azt.

korábban írtuk

Irán furcsa háborúja: megtámadják-e Izraelt, és ha igen, mikor és hogyan?

Furcsa háború: ez juthat az ember eszébe arról, hogy a Hamász palesztin terrorszervezet vezére elleni teheráni merénylet után Irán még mindig csak fenyegetőzik, de a belengetett, Izrael elleni válaszcsapás elmaradt, és továbbra is várat magára.