Nemzetiség nélküli dagonya

Mert betegszabadságon lévő ember munkaszerződését nem lehet felbontani... Mintha a munka törvénykönyvének eme, az alkalmazottakra vonatkozó passzusát igyekeznek meglovagolni Románia miniszterelnöke. Sírunk, nevetünk, meg vagyunk döbbenve. Mert lehetne ugyan úgy kategorizálni az ügyet, hogy a román vagy egyéb, elbalkanizálódott néplélek őszinte, zsigeri megnyilvánulásával van dolgunk, meg mi egyebet is várhattunk volna. De minek? A Romániában, de többnyire arccal Budapestnek élő itteni magyar ilyenkor szembesül újra és újra azzal, hogy nem tolhatja el magától finnyás arccal az országot, amelyben él, mint valami gusztustalan étellel tele tányért. Nincs mese, meg kell enni, amit napról napra főzünk és főznek nekünk.

Illetve nem is lenne feltétlenül kötelező, hiszen létezik állampolgári engedetlenség, az utcára vonulás eszköze, egy sereg olyan tiltakozási módszer, amellyel egyszerre lehetne egyértelműsíteni: mi nem akarunk részt venni a hatalmi játékokban! Mert nem elég abban a tudatban élni, hogy Victor Ponta miniszterelnök napjai megszámláltattak, hogy már csak idő kérdése az egész. Mert az idő ez esetben is pénz, még ha egyelőre erkölcsi tőkében is mérhető csupán. Egy plagizáláson ért, de lemondásról hallani sem akaró, doktori címéről is csak a zaj elültével, szinte titokban lemondó kormányfő képviselhetett bennünket további három éven át. Engedtük. Egy sokrendbeli váddal illetett, büntetőjogi eljárás alatt lévő miniszterelnök fémjelzi az országot, amelyben élünk, aki lemondás helyett törökországi magánklinikára vonul, és sürgősségi beavatkozásnak kikiáltott térdműtét örve alatt igyekszik kivárni a vihar elültét. Közben Facebookon és faxon kommunikál az államelnökkel, szemrebbenés nélkül erodálva tovább egy politikai réteg amúgy is papírvékony hitelét. Arról a bizonyítványról nem is beszélve, amelyet akaratlanul is kiállít azzal, hogy nem hazai kórházban, hazai orvosokkal igyekszik helyreállíttatni megrendült egészségét.

A becsületbeli lemondások kategóriája talán még távolabb esik Ponta világától, mint a hajdani Makó vitéz Jeruzsálemtől. Főleg, hogy az aktuálpolitikai fejlemények drasztikus ellenpéldát is produkáltak Ráduly Róbert csíkszeredai polgármester lemondása révén. Persze ilyenkor érdemes szerénynek maradni, s nem általános erkölcsi fölényt emlegetni, hiszen Borboly Csaba Hargita megyei tanácselnök vagy Mezei János gyergyószentmiklósi elöljáró sem tartotta fontosnak magánszemélyként kivárni a bírósági procedúra végét.

Mert a dagonyának nincs etnikuma: a világ, amelyben élünk, s amelyet magunknak rongálunk tovább.