Ne győzzön le a Szekuritáté!

Stefano Bottoni, a Szekuritáté (még mindig) rejtett arcait kutató történész interjút adott a sepsiszentgyörgyi Háromszéknek. Az interjú néhány mondata futótűzként terjedt az interneten. „Kollégáim kutatásai egyértelműen alátámasztják: míg a kommunista érában az állambiztonságnak soha nem volt igazi megoldása Székelyföld csendes ellenállásának megtörésére, most jobban állnak, mint korábban bármikor.” E megállapításától már egyenes út vezet a magyar fülnek jól hangzó téziséhez, mely szerint a székelyföldi városok polgármestereit azért távolították el hathatós DNA-segítséggel hivatalaikból, hogy megtörjék a székelyföldi társadalom önvédelmi reflexeit. Az RMDSZ eddigi szerepvállalásáról szólva a történész úgy fogalmaz: „politikai érdekérvényesítő szerepe mára olyannyira erodálódott, hogy a román félnek gyakorlatilag nem is kell számolnia vele”.

E néhány mondatban benne van mindaz, amit manapság sok magyar ember meggyőződéssel vall: a minket körülvevő szegénység, a romániai magyar politikai elit inkompetenciája, a rendszerváltás óta eltelt 26 év negatív gazdasági hozadéka vagy a derékba tört autonómiatörekvések mind-mind egy közös nevezőre, a múlt rendszerből átöröklött Szekuritáté utódszervezeteire vezethetők vissza. Ők mozgatják háttérből a szálakat, ők nem engedik, hogy egy háromszéki vagy udvarhelyszéki faluban végre közművesítés legyen, és esős időben ne nyakig érő sárban járjanak az emberek. Szintén ez a láthatatlan hatalmi elit a hibás azért, hogy a több tucat letartóztatott romániai polgármester közül nemcsak a bukaresti, jászvásári, krajovai, Piatra-Neamþ-i vagy a volt kolozsvári városvezető került vagy kerülhet rács mögé, hanem néhány székelyföldi város vezetője is.

A magyar politikusi berkekben közkedvelt megállapításnak valójában ugyanaz a hibája, mint a populista szólamoknak: a bonyolult és szerteágazó kérdésekre a fülnek jól hangzó, egyszerű és felszínes magyarázatokat kapunk. Mennyivel jobban hangzik a korrupció ellen jól-rosszul, de mégiscsak hatékonyan harcoló igazságszolgáltatás visszaéléseire kenni Székelyföld rendszerváltás utáni gazdasági kiúttalanságát, az országos átlagbér mintegy felét kitevő székelyföldi keresetek mizériáját vagy a magyar kézben levő települések kiskirályainak vizsgálati fogságát. Milyen könnyű ezzel megindokolni a bálványként kezelt csíkszeredai és sepsiszentgyörgyi RMDSZ-es polgármester vagy a Hargita és Kovászna megyei önkormányzati vezetők gazdasági sikertelenségeit. Ilyen felütés után milyen jó elismeréssel és derűvel fogadni Sepsiszentgyörgy polgármesterének folyamatosan ismétlődő kulturális ingyencirkuszait, amelyre a minimálbéren tengődők városának szinte a teljes költségvetése rámegy. (Nem véletlen, hogy a bűnügyi eljárás alatt álló polgármester bejelentésére, miszerint idén júniusban újra indul a választásokon, internetes oldalakon többen úgy reagáltak, hogy akkor elköltöznek a városból, mert már unják az állandósított nyomort és kilátástalanságot).

Sokkal összetettebb és bonyolultabb tehát a székelyföldi, illetve a teljes erdélyi magyar valóság annál, hogy egy egyszerű ellenségkép bemutatásával megtalálhatnánk a bajok valós gyökereit. Politikai, gazdasági, társadalmi síkon lenne szükség mélyebb elemzésekre ahhoz, hogy kiderüljön, hol bicsaklott meg a rendszerváltás utáni erdélyi magyar önszerveződés, mi vezetett el a mai kiúttalansághoz, amikor például távolabb vagyunk az autonómiák rendszerétől, mint 26 évvel ezelőtt, 1990-ben.

Sokrétű problémáink megoldásához sokrétű válaszokra van szükség. Egy választási év talán könnyebben hozzásegíthetne közös dolgaink kibeszéléséhez és a közös kiútkereséshez.

Szekuritáté ide vagy oda, társadalmi és politikai elitünk fedhetetlen és jó szakemberek felkutatásával, közösségi jövőképpel tehetne sokkal többet az erdélyi magyarság ügyéért, mint ellenségképek kreálásával. Különben oda juthatunk, mint Románia volt elnöke, Emil Constantinescu, aki politikai karrierjétől azzal búcsúzott, hogy legyőzte őt a Szekuritáté. Azóta sem hallott róla senki.