Mire jó az okostelefon az iskolában?

Oly módon, hogy egyes tantárgyakból a feladatokat nem a könyvből kellett elolvasni és a füzetbe leírni, hanem az okostelefonon megoldani, és a tanárnőnek óra közben elküldeni. Nos, hát ebből maradt ki a fiam egy ideig, amíg neki is megvettük a hőn áhított és a tanárnő által is követelt okostelefont. Mondanom sem kell, azóta sem lehet kivenni a kezéből. Tudom, rengeteg szülő küszködik gyermekével a telefonok okos felhasználásáról, a minél kevesebb képernyő előtti ülésről – teljesen hasztalanul.

Erre a digitális világra pedig egyesek – alapítványok, haladó gondolkodású oktatáspolitikusok stb. – még rá is erősítettek. Volt olyan ország, ahol a tanügyi törvény értelmében a diáktól nem kell elvárni azt, hogy megtanuljon írni, elég az okostábla használata. A példákat nem sorolom, mert mindnyájan látjuk, hova vezet mindez. A generációk egyre degeneráltabbak lesznek, az olvasási szokások átalakulnak, a papíralapú olvasmányok eltűnnek. A diákok bizonyos része funkcionális analfabéta, nem érti a hosszabb szövegeket, képtelen odafigyelni az írott szövegre és néhány percnél tovább összpontosítani.

mert kiskoruktól fogva mindent digitálisan kapnak meg: a rövid, színes mozgó világ az interneten, telefonon, táblagépen keresztül kiszorítja az írott betűt. Unalmassá válik a novella, vers vagy regény, helyét átveszi a színes, hangos film, amelyben állandó mozgás van.

Igen ám, csakhogy úgy tűnik, már ezen is túl vagyunk. Nemrég azzal szembesültem, hogy gyerekeim már filmet sem hajlandóak végignézni. Saját bevallásuk szerint léteznek olyan – néhány másodperces – videók, amelyek röviden megismertetik őket egy-egy film témájával, tartalmával. Így nem kell azokat megnézniük, vagyis nem szükséges a másfél- vagy kétórás filmet „végigszenvedniük”. Helyette megnéznek 50 kis videót.

Ezt támasztotta alá egyik lelkipásztor ismerősöm is, aki szomorúan újságolta: néhány évvel ezelőtt az ifjakat még képes volt összeszedni egy-egy bibliaórára úgy, hogy beharangozta, filmet néznek, majd a beszélgetés után pizzát rendelnek. „Most? Amikor hallják, hogy másfél órás filmet kellene megnézniük, elhúzzák a szájukat, és üzenik, az túl hosszú, tiszteletes úr!” – panaszolta ismerősöm.

Idén ősszel azonban mintha megmozdult volna valami Európában, sőt az egész világon. Bizonyos helyeken próbálják a gyerekek telefonhasználatát korlátozni mondván, a sok telefonozás nem igazán hasznos. Elvonja a figyelmet a tanulásról, egymásról stb. Mintha ezt nem tudtuk volna azelőtt is.

Szeptember elején az iskolakezdést követő egyik nap kérdeztem a fiam, hogy mivel foglalatoskodnak szünetekben. „Képzeld, apa, szünetekben cicázunk, keresztrejtvényt oldunk és beszélgetünk” – válaszolta. – Hűha – képedtem el tágra nyílt szemekkel –, hát ti ilyet is tudtok? Képesek vagytok szünetben cicázni? Meg beszélgetni? Hát hova jutottatok?

A kis iróniát a gyermek nem díjazta különösebben. De közben eszembe jutott valami. Mi lenne, ha elmennék a fentebb említett tanárnőhöz – aki reggelenként az iskolában azzal foglalatoskodik, hogy összeszedje a mobiltelefonokat a diákoktól –, és megkérdezném: most milyen modern időket élünk?