Megbocsátjuk, de nem értjük

Újból bebizonyosodott számomra az, amit már évek óta látok, tapasztalok: a magyar politikusok valamiért nagyon félnek a román közvéleménytől vagy a román politikusoktól.

Nemrég kerekasztal-beszélgetésen vettem részt, ahol egy magyarországi politikus a kelet-európai keresztyénségről, a migrációról és más hasonló aktualitású témáról értekezett. Válaszolt a közönség által feltett kérdésekre. És bizony nem tartotta vissza magát. Kerek perec elmondta: a nyugati társadalom a hedonista életmód miatt egy langyos, posványos vízben fetreng, a liberális eszme megbukott. A politikum és a média manipulálja az embereket, az Egyesült Államok és a nyugati országok Európát végveszélybe sodorták. A gyarmattartó birodalmak évszázadokon keresztül meggazdagodtak mások kizsákmányolása által, most pedig ennek kezdik inni a levét. A Közel-Keleten pedig az olajért folytatott harc miatt a nagyhatalmak destabilizálták a térséget, és a kötelező kvótával szét akarják osztani a kontinensre betóduló tömegeket – áthárítva részben a felelősséget és a terhet olyan államokra, amelyeknek semmi közük az egészhez. Ez ugyebár ismerősen cseng, hiszen mi ezt Kelet-Európában igencsak jól látjuk és tudjuk.

Ám amikor a magyar kisebbség helyzetére, az ellenünk elkövetett, egyre szaporodó megfélemlítésekre, igazságtalanságokra terelődött a beszélgetés, mintha kicserélték volna a politikust. A kemény és egyenes beszédet felváltotta a félénkség, a mellébeszélés, a végtelen és indokolatlan udvariasság.

Eszembe jutott a tavalyi év során a magyar kormánytagok által használt, a politikai diskurzusban szinte egyedülálló kifejezések sora: Faymann osztrák kancellár ámokfutó, a horvát külügyminiszter szemenszedett hazugságokat mond, Merkel nem tudja, mit beszél, az uniós politikusok kétszínűek és a hazugság Európa-bajnokságán vesznek részt. A külügyminiszter a román kormányfőt sem kímélve mondta, hogy nemsokára őt is elviszi a DNA. Mindezt persze a migrációs válság kontextusában.

Érdekes módon amikor az utódállamokban tapasztalható kisebbségi kérdésben kellene hasonlóan határozott hangon megszólalni – Benes-dekrétumok, szlovák állampolgárság megvonása, kárpátaljai magyarok besorozása, szerbiai magyarverések –, akkor valamilyen okból kifolyólag mintha mindenki megszelídülne. Ilyenkor kerülnek elő az olyan kifejezések, amelyeket nemrég újból hallottam: egy másik ország belügyeibe nem tudunk és nem is akarunk beleszólni. Ha az erdélyi magyar kisebbséget ért sorozatos jogfosztásokról van szó, rögtön hallom, hogy a két ország baráti és jószomszédi viszonyt akar ápolni egymással, a kétoldali gazdasági és más jellegű kapcsolatok miatt mindent az államközi bizottságokra és a párbeszédre kell bízni. Vagyis amit megszokhattunk s amit a második világháborút követő időszakból immár jól ismerünk.

A már említett kerekasztal-beszélgetésen a szokásos udvariassági elemek puffogtatása mellett az is elhangzott: „remélem, megbocsátják, ha nem minden – önök által ebben a témában feltett – kérdésre válaszolok”. Megbocsátjuk. Mert mi mást tehetnénk? Csak nem értjük…