Marosvásárhely: előválasztás és nemzeti felelősség

Előválasztás zajlott a legjelentősebb erdélyi román–magyar frontvárosban, Marosvásárhelyen, amire 2000 óta nem volt példa. Maga az előválasztás megtartása is óriási eredmény, ha azt nézzük, hogy az RMDSZ döntnökei eddig sorra indítottak olyan jelölteket, akikről előre tudni lehetett, hogy veszteni fognak, s akikre egymás között szólva nemzetben gondolkodó magyar ember nem adhatta jó szívvel a voksát.

Egy olyan városban, ahol a magyarság aránya 50 százalék alatt van, csak olyan magyar jelöltnek van esélye győzni, aki képes integrálni a választóközönséget, és aki nem riasztja el az urnától az embereket. 2004-ben Kelemen Atilla – aki kevesebb, mint két évvel korábban Erdély elszakítására koccintott a Kempinsky szállóban – garantáltan alkalmatlan jelölt volt. Négy évre rá a Neptunt megjárt Borbély László bukása is előre borítékolható volt, hiszen nem kevesen vannak, akik inkább távol maradtak az urnáktól, minthogy a komprádor-politika egyik fő támogatójára adják voksukat. Fokozottan érvényes ez a legutóbbi választásokon induló Frunda Györgyre, aki azon túl, hogy maga is részt vett a neptuni tárgyalásokon, még inkább kitűnt a belső harcokban, és túlzás nélkül állítható, hogy mindenkoron az autonómiapolitika első számú kerékkötője maradt. Az ő esetében az elrettentő példák ismertetése és elemzése nem külön írást, de külön kötetet igényelne.

Nőtt az autonomista tábor

Mielőtt szemügyre vennénk a vasárnap lezajlott előválasztás eredményét, érdemes két szót szólni a politikai versenyről, melynek tárgya elvben az, hogy egy adott közösség milyen jövőképet, milyen politikai programot, milyen kollektív stratégiát tart kívánatosnak. A politikai verseny eme ideális modelljének vannak általános problémái: a pártrendszer oligarchikus jellege, a politikai program alibiként való használata, a választók politikában való járatlansága és messzemenő befolyásolhatósága, a reklámpszichológia törvényszerűségeinek érvényesülése. Magyarán: a választópolgár sok esetben nem azt a politikai pártot támogatja, melynek a programja a legközelebb áll hozzá, hanem azt, amelynek legjobb a „csomagolása” és a sajtója.

Erdélyben az eredményt más torzító tényezők is befolyásolják. Az elektronikus és a nyomtatott média pártelkötelezettsége miatt Marosvásárhelyen az RMDSZ-es tudatmosás a legerősebb. Történelmi okokból ugyanakkor itt a leghangsúlyosabb a magyar egységreflex: az állandósult többségi nyomás miatt Marosvásárhelyen az országosnál sokkal erősebb az RMDSZ társadalmi beágyazottsága. Mindezek ellenére az előválasztáson megjelent szavazók mintegy 40 százaléka egy tisztának, korrektnek nevezhető versenyben nem az RMDSZ jelöltjét támogatta. Soós Zoltán az RMDSZ színeiben 62,04, Portik Vilmos az Erdélyi Magyar Néppárt jelöltje 28,9, Barabás Miklós független jelölt pedig 8,83 százalék voksot kapott. Ez az eredmény sokkal hívebben ábrázolja a nemzeti autonomista oldal támogatottságát, mint az országos választások.

Pártérdekek mentén

Érdemes szólni a nemzeti felelősség paradoxonáról is. Erdélyben a nemzet iránti felelősség sokszor szembefut a pártérdekkel. Az RMDSZ vagy az MPP ilyen esetben hezitálás nélkül a pártérdeket választja – az MPP esetében erről szólt többek között 2012-ben a saját esélytelen jelölt indítása Marosvásárhelyen akkor, amikor még lett volna elvi lehetőség közös magyar jelölt indítására Vass Levente személyében. Az RMDSZ esetében a példák vég nélkül sorolhatók, de a legdurvább talán az volt, amikor a Magyar Összefogás írott és íratlan szabályait, saját ígéreteit félreseperve 2010-ben ismét kormányzati szerepet vállalt ahelyett, hogy a 2009-es Székely Önkormányzati Nagygyűlés zárónyilatkozatát aláíratta volna polgármestereivel és tanácsosaival, illetve folytatta volna a nemzeti autonomista mozgalom távlati eredménnyel kecsegtető nagyszabású tervét.

Az Erdélyi Magyar Néppárt cselekvését és hatékonyságát viszont korlátozza, hogy vezetőit a nemzeti felelősség mozgatja. Ezért nem indítottak 2012-ben saját jelöltet Gyergyószentmiklóson és Sepsiszentgyörgyön a dolgukat jól végző, s az autonómia ügye ellen soha fel nem lépő polgármesterek ellen. Hasonló meggondolás alapján olyan helyeken is tartózkodtak önálló jelöltek indításától, ahol a magyar–magyar verseny nélkül is kétséges a magyarság bejutása. Ezt az RMDSZ retorikai szinten kihasználja és az autonomista tábor erőtlenségeként értelmezi. Marosvásárhely megmutatta, hogy a választói bázisban megvan az igény egy karakteresebb, határozottabb hangvételű, a bukaresti paktumozgatáson túlmutató távlatos politikára.

Becsületbeli ügy Soós támogatása

Sokaknak meglepetést okozhatott – különösen a világhálós körinterjúkhoz fűzött kedvező olvasói kommentárok ismeretében –, hogy Barabás Miklós eredménye elég szerényre sikeredett. Ebben is van paradoxon: azok, akiknek voksaira a jelölt számíthatott volna, épp arról ismerhetők fel, hogy inaktívakká váltak, elfordultak a politikától.

Portik Vilmos első nyilatkozataiban úgy fogalmazott: a győztesnek meg kellene győznie párttársait arról, hogy Marosvásárhely akkor profitál igazán a nem kevés energiával megszervezett előválasztásból, ha létrejön a mindenkit befogadó, jogilag is jegyzett választási koalíció, ami az EMNP számára érthető okokból az egyetlen elfogadható megoldás a közös indulásra. Az RMDSZ viszont ebben a kérdésben mindig is kőkemény ellenállást tanúsított, így kicsi az esélye annak, hogy az országos szinten ma is hatalmas befolyással bíró Neptun-egységfront áldását adná a választási koalícióra. Mindenesetre akár lesz magyar koalíció, akár nem, az Erdélyi Magyar Néppárt számára becsületbeli ügy, erkölcsi és politikai kötelesség Soós Zoltán támogatása. Nem mellesleg ezt diktálja a nemzeti felelősség is.