Magyarnak lenni ősszel Váradon

Az 1990-es marosvásárhelyi fekete március gerjesztette aggodalmak óta szinte sosem volt ilyen rossz a közérzete a nagyváradi magyarságnak – amely azóta létszámában a felére csökkent. S bizony, ereje is ehhez mérten fogyatkozott, ami az önbizalmát aligha növeli. Már csak azért sem, mert a politikai érdekérvényesítés lehetőségei is beszűkültek azáltal, hogy a többségi románság képviselete minden fontosabb kérdésben nemzeti alapon pozicionálja magát, és a kisebbséget mellőzve dönt. De ez még a jobbik eset, mert gyakorta kimondottan a hátrányára. Amikor a magyarokról van szó, megszűnnek a pártos viták, felülkerekedik a régi frusztráltságokból és komplexusokból táplálkozó többségi nacionalizmus, öngerjesztő arrogancia. Ám mivel az ország nyugati határszélén mindenki igyekszik európainak tűnni, a magyarellenesség látensen burjánzik és hat, a komolyabb közszereplők nem vállalják fel nyíltan.

Az ördög a részletekben rejtőzködik.

Nagyvárad román többségű vezetősége azért is alázhatja meg naponta a város lakosságának több mint egynegyedét kitevő magyar kisebbséget, azért ingerelheti, provokálhatja és kerülheti meg, mert nem kell vele számolnia a politikai-adminisztratív döntéseknél. A magyarok közképviseletét a rendszerváltás óta ellátó – és nagymértékben ki is sajátító – RMDSZ ugyanis kiszorult a vezetésből: a kormánykoalíció pártjai dominálják az önkormányzatot, a képviselő-testületi döntésekhez nincs szükségük a létszámában is megcsappant tulipános frakció voksaira. Ma már azt is nehéz kideríteni, hogy miket forralnak a románok a polgármesteri hivatalban, milyen határozatokat készítenek elő, milyen huncutságokon spekulálnak, a diktatúra bukása óta ugyanis először fordul elő, hogy nincs magyar alpolgármestere a városnak, aki a körmükre nézne legalább…

Köztudott például, hogy a többségiek folyamatosan azon mesterkednek, hogy a közel ezeréves város magyar múltját elkendőzzék, sőt, eltüntessék: az épített örökséget éppúgy, mint a szellemi hagyatékot. Újabban azonban a jelent is magyartalanítanák. A Nagyváradi ősz nevű, állítólag 1991-ben indult, akkor még csak városnapként elképzelt „projektet” mára szinte egyhónaposra duzzasztották, de úgy, hogy a szeptember 20-án elkezdődött és október 12-én, a „város napján” tetőzött ünneplésfolyam gyakorlatilag kizárólag a román lakosságnak szólt. A magyar közösség politikai, egyházi, civil képviselőit éppúgy kihagyták a szervezésből, mint a polgárokat. Legfeljebb fogyasztókként, költekezőkként, alkalmi publikumként számítottak rájuk.

Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a rendezvénysorozat egész propagandájában a kollektív többségi amnézia, mi több, egyenesen a történelemhamisítás uralkodott. Azt már megszokhatták a váradi magyarok, hogy a közelmúlt és a jelen kronológiáját szinte csak román vonatkozású, többé-kevésbé dicsőséges momentumokkal zászlózza a hivatalos diskurzus, de az új döbbenet, hogy tudományosnak álcázott konferencián lúgoznák ki Nagyvárad történelméből Szent László magyar királyt, elvitatva tőle a városalapítás közkeletű tényét. Mindeddig senki sem kérdőjelezte meg, hogy a lovagkirály 1082-ben rendelte el Várad várának és monostorának építését, idehelyeztetve a bihari püspökséget, ide is temetkezett. Most tudós történészek dáko-román múltat vizionálnak és „Szlovákiában” 1113-ból fennmaradt okiratot idézgetnek, mint „első említést”, csak sikerüljön valahogy I. Lászlót eltávolítani… a városból. Ha már a sírját úgysem sikerült fellelni az azóta többször lerombolt és újjáépített várban.

Apropó: a város napja. Október 12-én ünnepelni lehet ugyan Nagyváradot nagy csinnadrattával, parádéval, de közmegegyezésről szó sincs: a kettős évfordulónak kimondva-kimondatlanul magyarellenes éle van. 1918. október 12-én a Román Nemzeti Párt prominensei a történelmi Magyarország szétverésének szándékát fogalmazták meg egy kiáltványban, gyakorlatilag hátba támadva a világháborúban kivérzett országot, amelynek addig hűséges polgárainak tűntek. Huszonhat év múlva pedig ugyanezen napon a szovjet tankok nyomában jöttek „felszabadítani” Váradot azok, akiknek utódai ma is hadizsákmányként tekintenek mindenre. Heteken át ünnepelnek és ünnepeltetik magukat közpénzen, miközben rá sem hederítnek a város magyar közösségére.

Rosszkedvünk telét vetítette előre a falcs hangú nagyváradi ősz…