Magyar- és nemzetellenesség

Az idei tusványosi szabadegyetem legnagyobb érdeklődést kiváltó és egyben legjelentősebb közéleti programja, Orbán Viktor és Tőkés László zárónapi, Németh Zsolt által moderált nagyívű, összefogott és egymásra rímelő előadásai fényesen igazolták: nem sikerült egymásnak ugrasztani az újkori magyar nemzetpolitika két emblematikus személyiségét. Olyannyira nem, hogy Orbán Viktor immár félviccesen utalt a közelmúltbeli esetre, mondván, hogy vigyáznia kell, mit beszél, mert már Tőkés László sem tudja mindenben követni őt.

Toposzokról szókimondóan

A magyar kormányfő tartotta magát ahhoz, hogy ezúttal visszafogja magát retorikailag. Ami nem jelenti azt, hogy a balliberális sajtó ne pécézett volna ki magának szétszedni való részeket. Nem csoda: korunk problémáiról, Európa jövőjéről, a nemzeti identitás veszélyeztetettségéről, az újkori népvándorlásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük meg e vészjósló jelenség mögötteseit, illetve a problémamegoldás akadályozóit. Pontosabban lehet mímelni a beszédet e kérdésekben a nemzetközi baloldal toposzait zsolozsmázva, csakhogy annak a beszédmódnak több köze van a politikai propagandához, a hallgatóság ideológiai mákonyozásához, mint az értelmes kommunikációhoz, a problémák azonosításához, a valós, célirányos megoldási javaslatok megfogalmazásához. Orbán Viktor pedig, ha nem is mond ki mindent – miniszterelnökként nem is tehetné meg diplomáciai bonyodalmak nélkül –, mindig lényegi kérdésekről futtat eszmét szókimondó stílusban.

Ezúttal finoman, a sorok között bírálta az Egyesült Államok „demokráciaexportját” is, amikor rámutatott: az észak-afrikai országok már nem tudnak tamponszerepet betölteni Közép-Afrika és Európa között, képtelenek feltartóztatni az Európát célba vevő újkori népvándorlást. Hogy miért nem? Az igazából fel sem tett kérdésre nem adta meg a választ a magyar miniszterelnök, hanem a hallgatósággal való együttgondolkodásra apellált. Nyilván az arab tavasznak nevezett, amerikai eredetű felforgatássorozat az, amely konszolidált, akár jólétinek is nevezhető államokból polgárháborús, élhetetlen tűzfészkeket kreált. Egyébként azért megengedte magának Orbán Viktor a Nagy Testvér bírálatát is, amikor rámutatott arra, hogy lám, beigazolódott, napjainkban úgyszólván bármi megtörténhet a világban. Ki gondolta volna ugyanis, hogy kiderül: az Egyesült Államok titkosszolgálata lehallgatja a német politikusokat, s Európa úgy tesz, mintha mi sem történt volna, sőt, szabadkereskedelmi egyezményt készül kötni a megfigyelővel.

Szalonképesség

A miniszterelnöki eszmefuttatás kulcskérdése a bevándorlás problémája volt. Ennek kapcsán esett szó a terrorizmusról, a multikulturalitásról, a munkanélküliség problémájáról, valamint a bevándorlás és a bűnözés problémáinak összefonódottságáról. Ha ezúttal tabudöntögetésre nem is került sor, tudatos tabulazításra azért igen. Orbán Viktor évről évre rámutat a baloldal, s azon belül a magyar baloldal valós természetére. Más, óvatlanabbul fogalmazó, hasonló látásmódú politikusokat és közírókat visszakézből leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, ha rámutatnak: a magát magyarnak tituláló baloldal időről időre ráront saját nemzetére, s kódoltan nemzetellenes. Orbán Viktornak mindeddig sikerült elkerülni e beskatulyázást, s habár nemzetközi szinten, főleg a német sajtóban rendszeresen nacionalistázzák, diktátorozzák, még a fasiszta jelző is előkerül néha, de európai szalonképességét sikerült megőriznie. Ráadásul úgy, hogy nem vette át egyes párttársainak valóságtagadó euroatlanti „újbeszéljét”, aminek napjainkban legkedveltebb fordulata az „Ukrajnával való szolidaritás”, s a „Majdan” címszó alatt jegyzett, egyre dokumentáltabb CIA-puccs forradalomként való bemutatása.

Visszatérve a baloldal természetrajzához Orbán hangsúlyozta: a nemzetközi baloldal, s vele együtt honi társaik gyanakvással tekintenek a nemzeti identitásra, és az újkori népvándorlásban lehetőséget látnak a nemzeti keretek eltüntetésére. Ugyanazok, akik a 2004-es népszavazás alkalmával a határon túli magyarok ellen uszítottak – rémképként festve fel, hogy netán 800 ezer határon túli, elsősorban erdélyi magyar indul majd a jelenlegi magyar határnak –, most keblére ölelne minden idegen, asszimilálhatatlan bevándorlót. S le is vonta a balliberális sajtó képviselői számára annyira kényelmetlen következtetést: ezek a politikusok nem szeretik a magyarokat, s azért nem szeretik őket, mert magyarok.

Szálláscsinálók

Igen, ez ennyire világos és egyszerű, csak kevesen mernek rámutatni attól való félelmükben, hogy rasszistának, antiszemitának, nácinak bélyegzik őket. A következő kérdés ugyanis az: miként lenne lehetséges, hogy „magyar” politikusok ne szeressék a „magyarokat”? Netán azért, mert ők maguk nem magyarok? S ha nem magyarok, akkor milyen szolidaritási kötelékbe tartoznak?

Erre a kérdésre többféle, egymást nem feltétlenül kizáró válasz létezik. Csoóri Sándor a Nappali Hold című, nagy vihart kavart írásában, Csurka István számos esszéjében az SZDSZ, illetve az SZDSZ-es sajtó prominenseinek etnikai-vallási kötődését jelölte meg elsődleges politikai identitásképző erőként. Mivel vékony jégre merészkedtek, az ellenérdekelt erők tettek arról, hogy az be is szakadjon alattuk.

Másik oldalról viszont érdemes belegondolni, hogy a nemzetközi baloldal bevallottan célul tűzte ki egy új embertípus megalkotását, amelynek viszont az orientációját a világban nem saját szerves nemzeti kultúrája határozza meg, hanem az osztályhovatartozása. De ellenségesen tekintett az organikus hagyományokra, a vallási és nemzeti kötődésekre a szocializmus „előideológiája”, szálláscsinálója, a liberalizmus is. (E két eszmerendszer rokonságára, egymásból való következésére Márton Áron is rámutatott egyik markáns írásában.) Nem véletlenül. Közös bennük a kozmopolita, világpolgári alapállás és a masszív egyházellenesség. Ezen eszmerendszerek képviselői egyformán a nagyvárosi gyökértelen tömegekre támaszkodtak és ellenérzéssel, bizalmatlansággal tekintettek a természetüknél fogva konzervatív, hagyománytisztelő vidéki tömegekre.

Nem elképzelhetetlen, hogy e nyíltan nemzetellenes tanokat egyesek nem hitből, hanem számításból hirdetik. Mit szóljunk azonban azokról, akik őszintén úgy gondolják, hogy az egyes európai államoknak és társadalmaknak nemzeti jelleget adó történelmi, kulturális, hitbéli hagyományrendszer meghaladott, feloldandó, megszüntetendő kötődés, amely nem a kulturális fejlődés pótolhatatlan táptalaja, hanem kiiktatandó veszélyforrás? Mennyiben tekinthető magyarnak az, aki a magyar önazonosság kapaszkodóit megszüntetni igyekszik, a magyar történelem büszkeségre okot adó eseményeit félremagyarázza, hőseinket (pl. Horthy Miklós, Teleki Pál, Wass Albert) negatív színben igyekszik feltüntetni, miközben piedesztálra emel Károlyi Mihályhoz hasonló nemzetárulókat?

Nem Orbán Viktor kirekesztő, amikor rámutat: a 2004-es gyalázatos kampány kitalálói, szervezői és hangadói nem szeretik a magyarokat, e kampány főszereplői kizárták magukat a magyar nemzeti közösség szolidaritási kötelékéből.