Kuplényi tanulságok

Ha valaki továbbra is azt szajkózza, hogy a papírformának megfelelő eredménnyel zárult a romániai államelnökválasztás első fordulója, azzal én itt most erősen vitába szállnék. A voksolás másnapjáig még én is azt mondtam, hogy nem történt semmi különös, és minden bizonnyal ez így is marad. Hétfőn délben viszont lemondott tisztségéről az Erdélyi Magyar Néppárt elnöke és alelnöke, s ezzel egycsapásra fontos tanulságokkal telítődött az első választási kör.

Miután az úgynevezett becsületbeli lemondások kultúrája nálunk talán még a szelektív hulladékgyűjtés társadalmi beágyazottságának szintjét is csak alulról súrolja, nem csoda, ha a Toró–Szilágyi-tandem gesztusát a többség megfutamodásként ízlelgeti. Különböző beállítódásoknak megfelelően ironikusan, kárörömmel, aggódva vagy lemondással. Vegyük a tényszerűségeket: a néppárt nem tudott érdemi előrelépést produkálni, maradt a nagy hazai vetélytárs, az RMDSZ-szel szembeni, többszörösen is áthallásos 1:8-as állás. A hasonló erőviszonyok megmerevedése persze sosem a hátrányban lévőt boldogítja, ezért aztán a status quót inkább visszalépésként, kudarcként kezeli, mintsem pozíciói megőrzésének tanúságaként.

Ilyenkor hasad a tudat. Fessük picit kékebbre az eget, vagy nevezzük nevén a gyermeket: a saját mércénk szerint nem elég ez az eredmény. Úgy tűnik, a néppártosok az utóbbi mellett döntöttek. A becsületbeli lemondások előtt pedig le a kalapokkal. De máris ott tolakszik a kérdés: vajon hogyan kezelik ezt a párton belüliek, pláne egy olyan párton belüliek, ahol egyelőre meglehetősen vékony a második, esetleg a harmadik vonal. Kevesebb veszélyes hang van ugyanis a földrengést megelőző távoli morajnál. Amely megfoghatatlan, értelmezhetetlen, hallatán remegni kezdenek a térdek, repedezni kezd a hit fala.

Ha így van, baj van. Az erdélyi magyar nyilvánosság pluralizmus iránti igénye ugyanis régen egyértelművé vált, még akkor is, ha mindez alig nyilvánul meg a politikai preferenciák számszerűsíthető tartományában, azaz voksokban. Egy újabb politikai formáció eltűnése nemcsak a kisebb-nagyobb maroknyi pártoló embernek veszteség, hanem mindenki számára, aki a többszínűséget tartja az emberi lét normális állapotának. Minden összeomló párt egy sor álmot, elvet, közéleti aktivitást temet maga alá – esetenként véglegesen. Mert aki azt gondolja, hogy a bázis nélkül maradt meggyőződések automatikusan máshol kezdenek kapaszkodó után keresgélni, nemcsak téved, de azt is bizonyítja, hogy semmit sem ért az őt körülvevő világból.

Mert a hasonló változások nem férnek el a kuplényi refrénben: nem történt semmi, csak elválunk csendben...