Jövőre a kultúránk megmaradásáról döntünk

A „menekültektől”, akik ugyebár megsemmisítik a papírjaikat, akik zömmel hazudnak kilétükről, akik meg sem melegedtek Európa területén, és már követelőznek, dzsihádot skandálnak és oda járnak vissza nyaralni, ahonnan elüldözték őket. Elvégre a „menekültek” ezt szokták tenni. És nem zavarja a német médiát, hogy a Keleti pályaudvari ribillió (ami egyébként abból eredt, hogy a betolakodók megtagadták a jogkövető magatartást, a regisztrációt) előtt indult el az áradat, és hogy a merkeli politika már azelőtt befogadáspárti volt.

Az Európai Bíróság mindeközben elutasította Magyarország és Szlovákia kvótaügyi keresetét.

Soha nem volt ennyire egyértelmű a választás tétje, mint most. Mondhat az Orbán kormányra az ellenzék bármit és annak egy része akár még igaz is lehet. De mit számít most, amikor a tét Magyarország és a magyar nemzet megmaradása. Most tényleg az a kérdés, hogy eltűnt-e és ha igen, mennyi közpénz egyes kormányközeli vállalkozók zsebében? Vagy valami egészen más? Miközben az ország gazdasága sokkal jobb helyzetben van, mint 7–8 évvel ezelőtt.

Megmenteni a szólás- és vallásszabadságot

Itt arról van szó, megmarad-e pozíciójában Orbán Viktor. Aki határozott, hatékony és kemény külügyminisztert választott maga mellé – elég a legutóbbi sikerre, a marosvásárhelyi líceum ügyére utalni. A magyar miniszterelnök Európa-szinten egyedüliként koherens, megvalósítható megoldást hirdet a legfőbb problémára: kiutat tud mutatni abból a válságból, amely eltemetheti mindazt, amit Európa jelent. Vagyis a toleranciakultúrát, a nemek közötti egyenlőség elvét, a bizonyítékokon alapuló, kiszámítható, igazságosságelvű bírói ítélkezést, az állam és egyház szétválasztását, a szólásszabadságot, a lelkiismereti- és vallásszabadságot, épp azokat az értékeket, amelyek általános elfogadtatása volt a mai migránssimogatók szellemi elődeinek legnagyobb történelmi vívmánya.

Akiben szemernyi kétség is felmerülne a fentebb állítottakkal kapcsolatban, az olvassa el az ellenzéki vezetők nyilatkozatait. Kerítéslebontás, a globális világhatalom, illetve Brüsszel gátlástalan kiszolgálása és persze a bérunió. Ez utóbbi a két évtized legnagyobb politikai szemfényvesztése. Megvalósíthatatlan, jól hangzó cél, amelynek megvalósítási kísérlete is csak azzal járhat, hogy csökken a tagorszá­gok szuverenitása és nő a kontinenst katasztrófába sodró brüsszeli vezetésé.

„A migráció munkahelyeket teremt a fegyveres rendfenntartóknak, akiknek a játszótereket kell őrizniük” – szól a szarkasztikus, de egyben tragikus világhálós mém. Gondolom, senki sem szeretne úgy élni, hogy gyerekeinek játszóterét fegyveres őrnek kell felvigyáznia. A létbiztonság mindenkinek jogos igénye. Annak biztosítása az állam első számú feladata, ebben a konzervatív és a liberális szerzők John Locke-tól Edmund Burke-ig mind egyetértenek. A nyugati államok ezt nem képesek biztosítani és nem azért, mert vezetőik annyira gonoszak, hanem mert nem képesek rá, olyan sok már az antiszociális, idegen kultúrájú elem a lakosság körében. Nem kell sok időnek eltelnie, és amit Orbán Viktor idei évértékelő beszédében mondott – miszerint Magyarországnak kell majd befogadnia a fehér keresztény, biztonságra vágyó olasz, francia, spanyol, svéd, holland vagy német menekülteket –, valóság lesz.

Mert a kérdés lassan nem az, hogy megmarad-e Európa, hanem az, hogy megmarad-e legalább Európának a közép-keleti része, amely napjainkban az önvédelem, a távlatos gondolkodás szigete. Az viszont aligha maradhat meg abban az esetben, ha a választópolgárok jövőre az Orbán-gyűlölet által mozgatott, felelőtlen, de annál hataloméhesebb ellenzéknek adnak többséget. Soha ennyire világos nem volt egy választási helyzet. És soha nem volt ekkora a tét.