Jobbikos dilemmák: a cukiságkampány hitelessége

Nemzeti konzervatív körökben nem számít bóknak, ha valakire a jakobinus jelzőt ragasztják. Ami nem véletlen. A rossz emlékű társaság követhetetlen politizálással, öncélú vérengzéssel, ártatlanok tízezreinek kivégzésével és végső soron kudarccal írta be magát a történelembe. Nem véletlenül lettek a jakobinusok a kommunista történelemírás kedvencei. A jakobinus alapállás, a „társadalommérnökség” – egy szűk elit akaratának, értékrendjének, világnézetének rákényszerítése a békés, alkotni és építeni vagy csak egyszerűen megélni akaró többségre – visszaköszönt a kommunisták módszertanában. Ugyanakkor éles ellentétben áll a konzervatívok szerves fejlődést hirdető, forradalmi, radikális változásokat élből elutasító világfelfogásával. Szinte szükségszerű, hogy minden erős ideológiai kötődéssel rendelkező politikai szerveződésben felüsse a fejét az a jakobinusokéval rokonítható magatartás, amely abból indul ki, hogy az adott politikai csoport, legyen az párt, platform, frakció vagy annak egy része, a végső igazság birtokában van, s mindenki áruló, aki másként képzeli a párt és/vagy a nemzet jövőjét.

Ki mihez ragaszkodik?

A magyar politikai palettán a leginkább ideologikus, leginkább eszmekötött párt a Jobbik. A Fidesz pragmatikus politikát folytat, amelynek fő törekvése jelenleg úgy egyensúlyozni a globalista főhatalom elvárásai és a magyar szuverenitás védelmezése között, hogy a háttérhatalom, amelyet nyílt színen elsősorban az Egyesült Államok kormánya jelenít meg, ne érezze szükségesnek elsöpörni a legitim magyar vezetést. Mint tette azt Ukrajnában. A Fidesz által elsősorban a márkanév kedvéért életben tartott, emberemlékezet óta önállóan nem induló KDNP ugyan ideologikus megalapozottságú követelésekkel hívta fel a figyelmet magára, legutóbb a nagy port kavart – értékrendi alapon akár helyeselhető – vasárnapi boltbezárás kapcsán, önálló politikai arculatát azonban rég elvesztette.

A baloldal pártjai zsákmányszerzésben érdekeltek, s még saját holdudvaruk is úgy tartja róluk, hogy értékrendi, eszmei alapzatuk megújításra szorul. Ideológiai kötődésük legfeljebb egyes képviselőiknek van, de az ő világképük sem minden esetben koherens. Nemzetellenességben aránylag következetesek, de még ez sem állítható róluk teljes határozottsággal. Amikor ugyanis politikai nyomás alatt érzik magukat, mint a magyar állampolgárság kiterjesztésének ügyében 2010-ben, vagy tavalyelőtt a Székelyek Nagy Menetelésének alkalmával, akkor az SZDSZ igazi utódpártját, a Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíciót leszámítva ők is besoroltak a nemzeti konszenzus mellé. De Gyurcsányék politikai világképe, eszmei gyökérzete sem világos és egyértelmű, mint ahogy az sem, kiket és hogyan akarnak képviselni. A DK a nagytőke és a pénztőke pártja, miközben előszeretettel hivatkozik a hagyományosan baloldali választók érdekeire, globalista beágyazottsága is erős, kormányon ez a csapat jeleskedett leginkább a magyar történelmi akaratképzés még létező intézményeinek és társadalmi hátterének lebontásában.

Érdekes kérdés az LMP. E párt az egyetlen, amely eszmekötöttség tekintetében felveszi a versenyt a Jobbikkal, ők azok, akik inkább vállalták a parlamentből való kiesés, és így a politikai megsemmisülés veszélyét, mintsem lepaktáljanak a Bajnai Gordon nevével fémjelzett globalista álbaloldallal. Mindazonáltal ők inkább egyes politikai értékekhez ragaszkodnak, mintsem egy koherens eszmerendszerhez.

Csak a forma

A Jobbik egész politikai pályafutása, képviselőinek retorikája és az egyes ügyekben való szavazása a megalakulástól a mostani imázsváltásig arról szól: a párt nemcsak sajtótájékoztatókon hirdeti magáról, hogy „Csak a nemzet”, a nemzeti érdek valóban elsődleges számukra. Ha kell, ellenzéki pártként akár a kormány előterjesztéseit is támogatja, ha vezetői úgy érzik, hogy ezzel a nemzet ügyét szolgálják. Nem kétséges, hogy ezzel együtt lassan-lassan ők is belemerevednek egyfajta csakazértis ellenzékiségben. Mint legutóbb Orbán Viktor ellen az ügynökvád kapcsán megindult offenzíva idején, amikor ők is beálltak a kórusba – ráadásul tarthatatlan érveléssel, hiszen a római jog óta elfogadott és a józan ész által is diktált alapelv, hogy annak kell bizonyítani, aki állít valamit, nem pedig a megvádoltnak kell bizonyítania ártatlanságát –, de ezzel együtt mind a párt vezetőségének, mind egyes képviselőinek megnyilvánulásai azt sugározzák, számukra a nemzeti érdek szolgálata az elsődleges cél.

A Jobbik most áll a legnagyobb próbatétel előtt. A „cukiságkampánynak” nevezett imázsváltás épp azokat idegenítheti el a párttól, akik a vezetés legmotiváltabb bázisát képezték, ha úgy tetszik, a jakobinusok eltökéltségével bíró kemény magot. A magát a Jobbik eredeti programja, alapállása hiteles képviselőjének hirdető Magyar Hajnal elvérzett a legutóbbi választások első próbatételén, a listaállításon. Mindazonáltal nehéz megjósolni, miként fogadja az új retorikát a fokozott „jakobinuspotenciállal” rendelkező, árnyalatokra kevésbé érzékeny tagság. Külső szemlélő számára nem úgy tűnik, mintha a Jobbik bármit is feladott volna azzal, hogy elnöke elhatárolódik a középgárda egyes képviselőinek vállalhatatlan megnyilatkozásaitól, sőt, nyilvános bűnbánatra szólítja fel az érintetteket. Megjósolhatatlan viszont azok reakciója, akik belülről, saját perspektívából nézik a folyamatot, s azoké is, akik azért csatlakoztak a párthoz, mert vonzotta őket a tabudöntögetés, a szókimondás, a verbális radikalizmus.

Taktikailag nem kétséges, hogy Vona irányvonala mind a párt, mind a nemzet szempontjából helyes, a nemzeti radikalizmus mondanivalójának szalonképesítése elsőrendű nemzetpolitikai érdek. Más kérdés, hogy teljesíthető-e a valóságban. Meg merem kockáztatni: bizonyos fokig, bizonyos mértékben igen. E mértéket pedig az önálló gondolkodásra képes választók állítják fel. Mert nemzetközi fronton a Jobbik aligha fog kitörni a politikai karanténból, gondoskodik erről a globalista főhatalom, amely semmitől nem retteg jobban, mint a lényeglátó beszédtől, azt igyekszik minden erővel hitelteleníteni. De nem lesz változás a magyar tömegkommunikációban sem, hiszen a mainstream jobboldal, a magát baloldalnak mondó globalista csatlóscsapat és az őszintén globalizmusellenes, de saját árnyékát átlépni képtelen LMP egyaránt abban érdekelt, hogy a Jobbikon maradjon a szélsőségesség bélyege.

Ezzel együtt a tapolcai győzelem beigazolta, hogy az alaptalan nácizást, fasisztázást, szélsőségesezést a választók jelentős része lejárt lemeznek, hiteltelen vádaskodásnak tartja. Ily módon tehát akár áttörő siker is koronázhatja a tudatos arculatváltást, a néppártosodást, amennyiben a tagság nagyobb részét sikerül meggyőzni arról: csak a forma változott, a tartalom nem.