Házunk tája, s a nagyvilág: gondolatok nemzeti ünnepeinkről

A magyar ember politikailag inkorrekt, azaz nem vesztette el a józan eszét – mondta Orbán Viktor legutóbbi évértékelő beszédében. Aki nem járatos a politikai „újbeszél” terén, megrökönyödve kaphatta fel a fejét, hogy a magyar miniszterelnök piedesztálra emeli az „inkorrektséget”. Holott erről szó sincs, sőt, épp fordítva áll a dolog.

A „politikai korrektség” a globális világhatalom, a pusztító világerő egyik eszköze arra, hogy elvegye szavainkat, hogy kibeszélhetetlenné tegye a leigázott, gyarmatosított világ szenvedéstörténetét, hogy még azt is megakadályozza, hogy a problémákat szavakba öntsük s így keressünk rájuk megoldást. A „politikai korrektség” jegyében nem lehet devianciának nevezni a devianciát, annak jegyében dobnak oda ártatlan gyermekeket azonos neműek kényének-kedvének a „melegházasság” intézményesítésével. Így kerül a kompetenciaelv helyébe a numerus clausus modern változata, a női kvóta, s maholnap a homoszexuáliskvóta, a cigánykvóta, a rehabilitáció alatt álló börtönviseltek kvótája, s ki tudja, mi mindent tartogat számunkra kvótatéren a gátjavesztett liberális voluntarizmus. A „politikai korrektség” perverziója révén kerül túlexponálásra a kereskedelmi médiában mindenféle aberráció, s hátrányba a normalitás. S persze a politikai korrektség jegyében fekete bárány a nemzetkarakterológia, mert ugyebár „nem szabad általánosítani”. Holott az életben való tájékozódás általánosításokon alapszik, sőt, a tudományos megismerés sem nélkülözheti e módszert.

Saját küzdelmek mementója

Szerencsére a politikai korrektség nyugati őrülete kevéssé fertőzte meg egyelőre Közép- és Kelet-Európát, így kockázat nélkül hangot adhatunk annak a véleményünknek, hogy a nemzeti ünnepek kiváló támpontot jelenthetnek nemzetkarakterológiai kutakodásaink számára. Melyik nemzeti közösség mit ünnepel, mit tart saját történelméből jeles napnak, kiemelendőnek, olyan eseménynek, amely értékrendi irányzékul szolgálhat a felnövekvő nemzedékek számára – ez bizony sokat elmond lélektanáról, jellembeli sajátosságairól.

Ünnepi beszédében fittyet hányva a „pc” megfontolásoknak Orbán Viktor leszögezte: ha nem volnánk különbek, többek másoknál, mi szükség lenne ránk a világtérképen? A miniszterelnök arra is rámutatott, hogy a magyarság sosem vágyott arra, ami a másé, azt kívánta megtartani, ami az övé. Mindez szorosan összefügg nemzeti ünnepeivel: augusztus 20. az értékőrzés, a konzervativizmus, az évezredes európai magyar jelenlét ünnepe, míg március 15., október 23. a mások által ránk kényszerített rabiga lerázásának mementója. Olyan ünnepek, amelyek jelzik: mi magyarok nem a mások felett aratott győzelmet tartjuk a legtöbbre, mert ünnepelhetnénk akár Bécs vagy Bukarest elfoglalásának évfordulóját is, hanem a saját szabadságunkért, függetlenségünkért, történelemformáló kollektív akaratunk visszanyeréséért folytatott küzdelmünket.

Orbán Viktor ünnepi beszéde méltó folytatása volt a tavalyi tusnádfürdői beszédnek, valamint a nemrégiben elmondott évértékelőnek. A miniszterelnöki expozéra ezúttal is jellemző volt a tabudöntés, a mellébeszélés elkerülése, a lényeglátás és a nemzeti öncélúság, mint vezérelv. Önmagában lélekemelő, ha a magyar kormányfő a 20. század egyik legnagyobb, ellenségeink által a magyar Pantheonból kitagadni igyekezett szellemi alkotóját, Szabó Dezsőt idézi, neki is talán legfontosabb gondolatát, amelyet szívébe kellene írnia minden felcseperedő nemzettársunknak: „Minden magyar felelős minden magyarért.” De emellett a kormányfő kimondta azt is, hogy a magyar „egyszerre szeretheti hazáját és az igazságot”, hogy a szabadságvágy és a nemzeti függetlenség egyszerre „vérvonal,cél, értelem és mérce”, „ősi tudás, amely ott él minden magyar ösztönvilágában” „zsinórmérték, amelyen minden nemzedék megmérettetik.” De tegyük hozzá: nemcsak a nemzedékek, hanem politikai irányzatok is megmérettetnek. Miként ama néhány tucat rendbontó akciója is megmutatta, ma is akadnak, akik a globális világhatalom helyi segéderőnek kognitív bilincsében ragadtak, akik képtelenek felmérni, hogy az ország kiszolgáltatása a gyarmatosító étvágynak a magyar jövő felzabáltatását, unokáink szellemi-fizikai életterének megszüntetését jelenti. Azt a jövőképet, amelyben a magyar szolgává válik saját hazájában. Nem kétséges, hogy az országrombolást 1918-ban megkezdő, magát korok és csoportok függvényében polgári radikálisnak, szociáldemokratának, szocialistának, kommunistának, szabad demokratának, szociálliberálisnak nevező, s azóta a rombolásban, az ország kiszolgáltatásában, behódoltatásában jeleskedő politikai bűnszövetség március 15. szellemi villanófényében azonnal lelepleződik.

Hajlatok és görbületek

Európa válsága sem maradhatott ki a miniszterelnöki beszédből, épp csak eufemisztikus formát öltött az ünnepre való tekintettel. Európa tele van kérdésekkel, mondta Orbán Viktor, Magyarország pedig tele van válaszokkal. Értve ezalatt minden bizonnyal a nemzetépítő állam gondolatát, a jelző nélküli (ha úgy tetszik „illiberális”) demokráciát, leszámolást az amerikai import politikai korrektséggel, az életidegen teóriák, a világmegváltó liberális vagy szocialista társadalommérnökség helyett a józan ész követését, a család nemzet- és értékőrző szerepkörének felismerését és támogatását, a keresztény értékrend megőrzését.

Mert – miként a kormányfő fogalmazott – Európa jövője nem az uborka görbületén múlik, hanem az európai ember testtartásán. A mai Nyugat-Európa pedig sajnos az önfeladásról, az európai embernek a tolerancia jegyében való önmegsemmisítéséről szól, arról, hogy lassan saját otthonunkban saját földrészünkön nem ünnepelhetjük nyilvánosan a karácsonyt (lásd a brüsszeli karácsonyfaállítás problémáját), mert a bevándorlók netán rossz szemmel nézik. Egyelőre ez irracionális önkorlátozás, de mihelyt az európai tolerancia- és méltányosságkultúrától meg nem érintett idegenek többségbe kerülnek, s megragadják a politikai hatalmat, a kénytelen-kelletlen elviselt valóság nem túl jelentős eleme lesz, mert majd megismeri az európai fehér ember a dél-afrikai „homo homini lupus” dzsungelharcát. Hacsak fel nem ébredünk, s nem teszünk e baljós jövőkép megvalósulása ellen.

A szuverenitásért folytatott küzdelemnek nincs vége, felemelkedésre pedig csak együtt van lehetőségünk – mutatott rá Orbán Viktor. Hozzátehetjük: igaz ez nemcsak Magyarországra, de a teljes Európára is. Kontinentális szintű alapvető koncepcionális változásra van szükség, de miként a paraszti bölcsesség is mondja, először a házunk táján rakjunk rendet. A folyamat, ha döccenőkkel, vargabetűkkel, szépséghibákkal, de elindult. Jó esetben lesz olyan kisugárzása, amely akár kontinentális változásokkal járhat.