Hamis mítoszok

Minden nemzetnek megvannak a maga mitologikus figurái. Ezeket az illető közösség nagyobbik része jellemzően olyan erényekkel ruházza fel, amelyekkel az illető nem rendelkezett, párhuzamosan a hibáinak elhalványításával vagy akár azok nyílt tagadásával. Ha akad olyan történész, aki vállalja az igazság érdekében a mítoszrombolást, az akár egyfajta közösségi skizofréniát is előidézhet.

A sajátos igazság és a haza
Szép, erre vonatkozó példákat láthatunk napjainkban a román közéletben,ami nem is csoda, hiszen az utóbbi másfél évszázad román történelemírásának és -oktatásának több köze volt az ideológiai szférához, mint a tudományhoz. Kezdve a hipotézisnek isgyenge, régészetileg alá nem támasztott dáko-román kontinuitáselmélettel, el egészen a „Vitéz” eposzi jelzővel ellátott Mihály vajdáig, akit úgy ábrázolnak, mint a„román” országok első egyesítőjét, fittyet hányva e prezentáció teljes történelmietlenségére és megalapozatlanságára. Hogy ismondta Nicolae Iorga? „Mihez kezdjek az igazsággal, mikor a hazámról van szó?”
E hozzáállás jellemző mindmáig a román közgondolkodásra, a politikum, a sajtó és az értelmiség fősodrára. A vélt nemzeti érdek szolgálatában a napot is le lehet tagadni az égről, lehet középkorinak vagy akár sztálininak nevezni a megannyi modellértékű jelenkori európai példával illusztrálható autonómiát. Lehet képzelegni 1848-ban a magyarok által elpusztított 40 ezer románról és több száz felégetett faluról, elegánsan figyelmen kívül hagyva a magyar revansnál sokkal több áldozattal járó, ürügy és ok nélküli román vérengzéseket, amelyek fő felelőse a románok által a legfőbb hősök egyikévé emelt Avram Iancu.

Mítoszaink
De seperjünk inkább a magunk portája előtt!
Számunkra a legérdekesebbek az utóbbi száz év magyar történelmének azon figurái, akiknek esélyük van mítosszá válni, akiknek a nemzeti köztudaton belül elfoglalt helye tőlünk is függ. Ezen belül is azok a legfontosabbak, akik – ha netán bekerülnek a nemzeti pantheonba – méltatlanul kerülnek oda. Érzékeny kérdés: kit szabad demitizálni, s ki az, akinek árnyalt, tabumentes bemutatása akkora sérülést okozhat a kollektív nemzeti öntudatban, hogy jobb hozzá sem nyúlni.
Az utóbbira példa Szent István, az előbbire Károlyi Mihály, Ady Endre és Antall József. Károlyi esete egyértelmű, ő az ismert, kutatott magyar történelem leggyászosabb figurája. Azt a kárt, amit a nevével fémjelzett kurzus okozott a magyar haderő leszerelésével épp akkor, amikor a magyar katona négy éven át idegen érdekért folytatott háború után a saját hazájáért küzdhetett volna, méghozzá eredménnyel, aligha lehet felülmúlni. Károlyi sztárolásával lényegében a magyar baloldal is leleplezi önmagát, hiszen világosan következik belőle: a nemzeti megmaradásnál, a nemzeti érdekérvényesítésnél fontosabbak számára az importált absztrakt elképzelések, a polgári radikális „társadalommérnökség”. Károlyi demitizálása, bűneinek minél szélesebb körben való ismertté tétele nemcsak megengedett, de kifejezetten kívánatos, a nemzeti ébredésnek, a megalapozott történelmi öntudat megteremtésének épp annyira elmaradhatatlan feladata, mint Kun Béla, Szamuelly, Rákosi vagy Kádár történelmi bűneinek tisztázása.
Adyval bizonyos fokig más a helyzet. A zseniális költő sajátos nemzeti szemléletmódja sokak nemzeti szocializációjához hozzájárulhatott, mindazonáltal aligha tagadható publicisztikájának szabadkőműves ihletettsége, s a tény, hogy szekértolója volt a történelmi Magyarországot szétprédáló Jászi-Károlyi-féle polgári radikális társaságnak. Zseniális líra, szociális érzékenység – amit olyan nemzeti próféták is igen sokra tartottak, mint Szabó Dezső – és végzetes politikai vakságból fakadó, tartalmában-következményeiben tragikus közírói tevékenység.

Antall helyzetkihagyásai
Végül itt van Antall József, akinek szobrot emelnek, akire sokan úgy tekintenek, mint a modern nemzeti politizálás etalonjára, holott a retorikán túl leginkább helyzetkihagyásban jeleskedett. Átvállalta az előző rendszerben felvett államadósságot, nem tudunk arról, hogy legalább megpróbálta volna azt mérsékelni vagy átütemezni. Miniszterelnöksége alatt folytatódott a legenyhébb kifejezéssel is visszásnak nevezhető privatizáció, asszisztált a magyar ipar és mezőgazdaság szétveréséhez, Magyarország az elsők között ismerte el Szlovákiát ahelyett, hogy kérje a magyar–szlovák határ megállapítását az etnikai határok mentén – elvégre a párizsi békeszerződés Csehszlovákia és nem Szlovákia határait rögzítette. A „kárpótlással” lényegében megcsúfolta a kommunisták által megrabolt gazdákat és ingatlantulajdonosokat, és miként a minap sugárzott Az igazság soha nem késő című, a lényegről szóló és a lényeget láttató filmben elhangzott, rajta is múlt, hogy nem történt semmiféle történelmi igazságtétel. Hogy az 1956 után sortüzeket vezénylők, a forradalmat vérbefojtók, a megtorlásban jeleskedők, a pufajkás véreskezű kegyetlenkedők nem nyerték el méltó büntetésüket, sőt, kiemelt nyugdíjban részesültek, míg áldozataik tengődhettek a demokrácia nagyobb dicsőségére. Antall József akarva-akaratlanul hozzájárult ahhoz, hogy a szovjet birodalom által feladott Magyarország zavartalanul cseréljen gazdát, az új urak, az euroatlanti globalizmus képviselői pedig kényelmesen berendezkedhessenek.
Nem meglepő, hogy a globalizmus helytartó elitjének emblematikus figuráját, Bokros Lajost Brüsszelbe küldő MDF-elnök, Dávid Ibolya előszeretettel hivatkozik az „antalli örökségre”. Aligha indokolt azonban, hogy ezt azok tegyék, akik tisztában vannak globalista erők gyarmatosítási törekvéseivel, akik megpróbálnak önálló magyar gazdaságpolitikát folytatni, s tágítani a bel- és külpolitikai mozgásteret.