Fülke, forradalom

Azt mondják, az államelnök-választási kampányt úgy ahogy van, tönkretette a korrupcióellenes harc. Pedig, mondják ugyancsak, nem erről kellene szólnia az egésznek, hanem az elvek magas ívű ütköztetéséről, programokról, a jobbító szándékról, az ellenfél sportszerű eszközökkel való legyőzéséről. A jövőről, ami nem a zsákmányszerzést célozza. Mindenekelőtt.

Mosolyognak? Mit mondjak, én is. Viorel Hrebenciuc talán kevésbé, ő most már vizsgálati fogságban elmélkedhet állampolgári választójogának mulandó voltáról. A választási kampány ugyanis tényleg róla, a vele hasonszőrűekről szólt. A korrupció elleni harcról, a nagy halak védettsége nimbuszának szertefoszladozásáról, egy alapvetően nepotizmusba szocializálódott társadalom kapálózásáról, gyógyulási esélyeiről. Apró szépséghiba, hogy mindezt igencsak ösztönözte a korrupcióellenes ügyészek beszorítottsága, lendületük igen jelentős mértékben egzisztenciális, mondhatni megélhetési jellegű. Merthogy Victor Ponta esetleges győzelme elsősorban az ő bőrükre megy. Menne. Persze ne finnyáskodjunk, ’89 decemberében sem tettük, pedig másnap reggel már a hajdani kommunisták második vonala masírozott szembe. Szóval csak rajta, vesszenek a korruptak, a kicsik is, de főleg a nagyok. Mert az akadémiai plágiumbizottság küldönc útján való azonnali felszámolása óta nem lehetnek kétségeink afelől, hogy a Ponta-kurzus nem a reménykeltő átláthatóság megteremtésében érdekelt.

Hogy ez bennünket, magyarokat nem érdekel? Merthogy itt van nekünk a külön bejáratú államelnökjelöltünk, mindjárt kettő is. Akik derekasan helytálltak a tévéviták kartácstüzében, pedig ezúttal még csak nem is igyekeztek beolvadni a háttérbe. Akik esetenként kimondták a trianoni fájdalmat, nem is maszatoló körmondatokban kérték számon a gyulafehérvári ígéreteket, egyértelműsítették: Románia többi részének kellene Erdélyhez felnőnie, nem pedig fordítva. Mégis megkapták a bókot: milyen kár, hogy magyarok. Igaz, annak idején Frunda is megkapta, s ez azért némileg elbizonytalanítja az embert.

Ahol azonban ketten vannak, ott felmerül a választás elméleti lehetősége. Párhuzamosan persze a választói felelősség kérdése is, ami nem könnyű teher, ezúttal azonban némileg enyhít a nyomáson, hogy nem kell a szavazófülkébe cipelni a magyar kisebbség országos láthatóságának terhét. És akkor már csak egyetlen dilemma előtt állunk: első körös opcióink vajon milyen irányba hatnak a választás második fordulójában? Merthogy Victor Ponta esetleges győzelme elsősorban a mi bőrünkre megy. Menne. Vagy ezt már mondtuk?