Eurovízió: show vagy politika?

Conchita után elhatároztam, nem nézem többet az Eurovíziós Dalfesztivált. Mégsem tartottam be az ígéretemet. Mivel drukkoltam a magyar versenyzőnek, tavaly is néztem. Szerencsére nem egy gyomorfelforgató produkció nyert. Mivel úgy gondoltam, hogy Freddie (képünkön) dala előkelőbb helyezést fog elérni, mint tavaly a Bogi produkciója, az idei stockholmi felhozatalt is megtekintettem. Jobb lenne azonban a külföldi fogadási irodák oddsait figyelni – ahol Freddie a 22. helyre volt sorolva –, mint a magyar média hisztériakeltését, amelyből a végén még azt is elhisszük, hogy jövőre Pesten lesz a fesztivál.

Szóval idén is néztem, bár tudtam – már régóta látjuk –, hogy a versenyen nem mindig a tudás vagy a dal színvonala a nyerő. Tavalyelőtt a „másság” tarolt, és voltak, akik idén is ezzel próbálkoztak. Nem kis sikerrel, hiszen a lengyel és az izraeli versenyző is sok pontot gyűjtött. Ráadásul a polszki pasas (legalábbis szakálla és bajusza is volt) a közönségszavazás alapján az első ötbe került. Valószínűleg nem gondolt erre a műsorvezető, Gundel Takács Gábor, aki a lengyel produkció alatt azt merte mondani, hogy „azok a nézők, akik csak hallgatták a produkciót, és nem nézték, jobban jártak”. Kapta is azonnal a polkorrekt liberális kommenteket a neten: „tele az aréna melegzászlókkal, melegekkel, és Gundel ilyen és hasonló homofób beszólásokkal szórakoztat minden évben. Érthetetlen”.

Ha így van – és miért ne lenne így? –, akkor lassacskán valóban nincs értelme nézni a fesztivált. A felsorakoztatott produkciók nagyrészt egy lére mennek, másrészt elég silányak, a szórakoztatás nem garantált, a zsűri pontjait és a szavazást pedig többnyire lehetetlen eltalálni. Vagyis nem éppen. Merthogy most is beigazolódott, a politika nem áll távol az eurovíziós megashowtól. Mással ugyanis nem lehet megmagyarázni egy olyan szürke dalnak, mint az ukrajnai Jamalának az első helyezését. Az előadó által írt dal a krími tatárok 1944-es sztálini kitelepítéséről szól. Jamala családját is deportálták, az énekesnő Kirgizisztánban született, a dalt felmenői visszaemlékezései ihlették. Vagyis az ukrán–orosz konfliktusban az Európa felé igyekvő Ukrajnát illik támogatni (ha már a hollandok leszavazták a csatlakozásukat). Arról nem is beszélve, hogy a krími tatárok sorsa az orosz–ukrán konfliktus miatt épp aktuális. Erre nem is lehetett volna jobb forgatókönyvet kitalálni, mint ahogy az szombat éjjel történt (érdekes módon éppen idén változtatták meg a pontozás eredményének közlési módját): az oroszoknak adott pontszám függvényében nyert végül – Ukrajna.

Nem marad más hátra, minthogy Magyarország is valami extravagáns, bohóc vagy conchita-féle versenyzőt indítson, amelyet viszont nem mer megtenni. Mert a Don-kanyart, a Gulágot vagy 1956-ot megénekelni magyar nyelven nem érdemes, arra Európa nem vevő, Magyarország ugyanis nem olyan politikai játékos, mint a közel ötvenmilliós Ukrajna.

Vagy marad a másik megoldás, amit én magam sem tartottam be: egyszerűen nem érdemes megnézni az Eurovíziós Dalfesztivált. Ez is egy vízió. És nem is olyan sötét…