Erdélyi magyar számvetés és politikai prognózis

Az elmúlt esztendő Janus-arcú volt a magyarság szempontjából. Egyik oldalról Magyarország és annak kormánya mind európai szinten, mind belpolitikai síkon megerősödött, hála annak, hogy Orbán Viktor volt az egyetlen európai kormányfő, aki a háttérből szervezett és irányított legújabb kori népvándorlás közepette tisztán, világosan, minden értelmes ember számára felfoghatóan beszélt és mutatott irányt. A másik oldalról viszont Erdélyben a magyarság pozíciói jelentősen meggyengültek.

A kis lépések lenullázott eredményei

Sokadjára bebizonyosodott, hogy taktikájával az RMDSZ még ahhoz a szűk célrendszerhez sem kerül közelebb, amit a szervezet 1993-ban lefektetett autonómiaprogramjának feladása után tűzött ki maga elé. E taktika lényege úgy foglalható össze, hogy kerüljük a konfliktust a létünkre törő román hatalommal annak érdekében, hogy az tartózkodjon a magyarellenes hangulatkeltéstől, s netán még valami jogmorzsát is ejtsen számunkra. Valójában a román hatalom még azokat a szerzett jogokat is jelentősen csorbította, melyeket közösségi szinten magunkénak érezhettünk. Betiltották a Székely Szabadság Napjának megünneplését, ismételt támadásokat indítottak közösségi szimbólumaink és az anyanyelvű feliratok ellen, s bevetésre került a HarKov jelentésre emlékeztető szabályos hecckampány is egy éppen annyira konstruált, koholt vádas ügyben, mint amilyen a Székelyföldről „elüldözött” románok „problémája” volt. Beke István és Szőcs Zoltán, a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom kézdivásárhelyi és erdélyi elnökeinek letartóztatása egyértelmű justizmord, a bukaresti politikum és média ismét az áldozatból próbál bűnöst fabrikálni, mint tette azt a Ceauşescu-rendszer idején is. Az elnyomó hatalom azokból az engedményekből is visszavett, melyekre az RMDSZ oly nagy előszeretettel hivatkozik, lásd a MOGYE ügyét, a Mikó-ügyet, de ide illik az anyanyelvhasználat elleni megannyi támadás. Végül, de nem utolsósorban ott van az ártatlanul meghurcolt városvezetők, Mezei János, Ráduly Róbert és Szőke Domokos ügye. Ez esetben az RMDSZ-es korrupció visszaütött. Hiába hivatkozik az RMDSZ labanc vezetése arra, hogy a román hatalom politikai bunkósbotként használja a korrupcióellenes ügyészséget, mihelyt a perbe fogottak között olyanok is akadnak, akik érintettségéhez kétség aligha férhet.

A közhiedelemmel ellentétben a Markó–Neptun egységfront, majd az azt részben felváltó Kelemen Hunor-féle vezetés labancként történő leírása a valóságot megszépítő jelző, s nem sértés. A labanc főurak között nem kevesen nemzeti elkötelezettségűek voltak, akik igyekeztek az adott helyzetben a maximumot elérni a magyarság számára, kitölteni a nemzetpolitikai mozgásteret. A Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot lezáró szatmári béke igen kedvező feltételrendszerét ennek köszönhetően sikerült kivívnia. Gróf Pálffy János tábornagy – aki egyébként a császári had főparancsnoka volt – ez idő tájt saját pozícióját veszélyeztetve folytatta a béketárgyalásokat. Bécs vissza akarta hívni, mert túl engedékenynek tűnt a kurucok s általában a magyarság jogköveteléseinek vonatkozásában.

Ha már békeszerződések történelmi kontextusait hasonlítjuk össze, Markóékról inkább a Károlyi Mihály-féle vezetés juthat eszünkbe, melynek tagjai Belgrádba mentek tárgyalni saját kül- és belpolitikai pozíciójukat erősítendő a nemzet rovására. „Sikerült” elérniük a történelmi határok kétségbe vonását – később pedig az ország tényleges szétdarabolását –, miközben a korábbi, pádovai fegyverszüneti egyezmény a határokat nem érintette.

Választások 2016-ban

A három magyar párt pozíciója, stratégiája már a 2015-ös tapasztalatok alapján megjósolható. Az RMDSZ a tavalyelőtti stratégiai partnerségi egyezményt követően 2015-ben lényegében lábon vásárolta meg a Magyar Polgári Pártot, kifizetve a vezetést néhány parlamenti hellyel. Erre már 2008-ban volt kísérlet, de akkor az RMDSZ olyan megalázó feltételeket diktált, hogy az MPP vezetői felálltak az asztaltól. Akkor ez volt a cél. Most viszont az a cél, hogy az RMDSZ felmutassa saját párbeszédképességét, nyitottságát az autonómia és az autonomisták felé anélkül, hogy a román nemzetstratégiai érdekeket kiszolgáló politikáján változtatna. Erre kell az MPP, valamint az ezer sebből vérző s a parlamentbe be sem nyújtott „székelyföldi” – valójában három román megyére vonatkozó – autonómiastatútum.

A marosvásárhelyi előválasztás, majd az azt követő RMDSZ–EMNP tárgyalás megelőlegezte a 2016-os választás forgatókönyvét. Az RMDSZ nem fog visszatérni az autonómiaprogramhoz, folytatja a maga klikkérdekű komprádor politikáját, az MPP pedig ehhez asszisztál. Arcpirító, hogy Kulcsár Terza József, az MPP háromszéki elnöke most nemcsak védi az RMDSZ-szel kötött, a párt létértelmét kétségbe vonó stratégiai megállapodását, de az Erdélyi Magyar Néppártot vádolja meg azzal, hogy szétverte az erdélyi magyar jobboldalt, sőt, még az is a néppárt bűneként kerül felsorolásra, hogy a párt – ellentétben a Magyar Polgári Párttal – elindult a 2012-es parlamenti választásokon. Mondja ezt azon párt megyei elnöke, mely párt korábbi országos vezetője a választás szabadságának megteremtését még az autonómiának is elébe helyezte, hogy megszüntesse az RMDSZ politikai monopóliumát, s mely párt vezetői a 2012-es választáson mégis arra biztatták a szavazókat, hogy voksoljanak az RMDSZ-re.

Mindebből világosan kitetszik, hogy a legvalószínűbb forgatókönyv szerint Marosvásárhelyen megmarad az RMDSZ jelöltje, mint hárompárti jelölt, más városokban, de Vásárhelyen is – mint ahogy az országos választásokon – a tanácsosi listák vonatkozásában viszont verseny lesz. A maga számára az RMDSZ ezúttal is gondoskodott a négy megyében elérhető 20 százalékos eredmény alternatív küszöbként történő kodifikálásával. Ezt az RMDSZ jó eséllyel el fogja érni, így nem lesz arra kényszerítve, hogy hárompárti magyar koalíció megalakítását kezdeményezze. Egy ilyen koalíció nemcsak a bejáratott szimbólumot, a tulipánt tenné zárójelbe, hanem arra is rákényszerítené a szövetséget, hogy szakítson jelenlegi önfeladó politikájával.

Rózsa Gáspár húzása

Harc lesz tehát 2016-ban, s csak halvány remény mutatkozik arra, hogy tiszta játékszabályok, választási fair play mellett kerül megrendezésre a küzdelem. A tapasztalatok ugyanis mást mutatnak. Számtalan példa idézhető lenne a konkurens szervezetek kampánytevékenységének konkrét akadályozásán keresztül Rózsa Gáspár katolikus plébánosig, aki azt ígérte Markó Bélának, hogy az ő falujában 80 emberből 90 az RMDSZ-re fog szavazni, különben „agyonveri az egészet”.

„Nincs más vértem, mint akaratom tisztasága, nincs más társam, csak a lelkiismeretem, nincs más reményem, mint kötelességem teljesítése” – írta Szabó Dezső 1922-ben, egyedül maradva. Ez illik az Erdélyi Magyar Néppártra is, mely az egyetlen olyan szervezet az erdélyi politikai páston, mely társadalmi szövetségeseivel, az EMNT-vel, az SZNT-vel és a Magyar Ifjúsági Tanáccsal karöltve a magyar szabadságprogramot, az autonómiát az önérdek és a pártérdek elé helyezi.