Emlékek napja

Várjuk vagy sem, készültünk rá vagy sem, lassan beköszönt hétköznapjainkba az ősz utolsó hónapja, a november. Még nincs tél, de már a nap mosolya nem hozza el a meleget, és tudomásul vesszük, hogy ez az év is a végéhez közeledik. Elment hát október – az év, életünk újabb napokkal rövidült. Az év utolsó előtti hónapja is csak egy a tizenkettőből – és mégis más.

Rögtön ahogyan belépünk kapuján, a halottak napja fogad. Az élet utáni elcsendesülés megünneplése. A ki nem mondott szavak, a levegőben megállt mozdulat emlékezete. Egy nap erejéig az élők átadják a főszerepet a holtaknak. Örökre eltávozott szeretteiknek, akikkel immár csak egy feltehetően jobb és szebb helyen fognak találkozni. Ott, ahol többé semmi sem választja el őket egymástól. Az örökkévalóságban. Amire titokban mindannyian vágyunk.

Az eltelt néhány esztendőben több volt életemben a temetések szomorúsága, mint a születések, keresztelők, házasságok boldogsága. Olykor úgy tűnik, gyakrabban vettem útját nehéz szívvel a temetőnek, mint könnyed léptekkel egy-egy örömteli eseménynek. Mert a világ már csak ilyen: mintha könnyekből több jutna a halandónak, mint a mosolyból, mely megszépíti arcunkat.

A megemlékezés halottak napján elhunyt szeretteinkről egyben az értük való közbenjárás a purgatórium, azaz a tisztítótűzbéli szenvedéseik enyhítésére. Vigasztalást nyújt a hátramaradottaknak, hogy imával, vezekléssel, szentmisével tehetnek valamit az elköltözöttekért. A halottak napi gyászmisék az örök életről és a feltámadásról szólnak. Minél nagyobb a hitünk a viszontlátásban, annál igazabb az ima, amit értük mondunk a poraikat borító súlyos föld felett. Ha az év más napjain nem is, de ott a sír előtt, gyertyát gyújtva, virágot téve szeretteink sírhantjára eszünkbe jutnak akinem mondott szavak, az elspórolt mosolyok, a meg nem tett gesztusok. Az elpazarolt alkalmak, amikor jobbak lehettünk volna hozzájuk. És a remény, hogy egyszer majd jóvátehetjük mulasztásainkat. Családok, barátságok, szerelmek szakadnak szét itt a földön, hogy majd újra egyesüljenek fent az égben.

A hétköznapok kemény küzdelmeiben sajnos kevés az időnk elcsendesülni, emlékezni. Néha hirtelen felsejlik a rohanásban, a saját fájdalmunkban arcuk, visszacsengnek a mondatok. Hiszen ők itt élnek lelkünkben, gondolatainkban, szavainkban. Ha nem is kiáltanak.

Emlékezzünk – amíg mi még itt vagyunk.