Előválasztás Marosvásárhelyen: fény az alagút végén?

Marosvásárhely, Székelyföld fővárosa kiemelt helyszín, magyar szempontból nemzetstratégiai jelentőségű város. Szellemi-oktatási központ, hatalmas történelmi múlttal. A Trianon előtti utolsó népszámláson, 1910-ben a lakosság 89,3 százaléka vallotta magát magyarnak, míg 6,7 százaléka románnak. A rendszerváltás után, 1992-ben még 51,4–46,1 százalék volt az arány a magyarok javára, ez 2011-re 44,87–51,97 százalékra romlott.

A magyarság 2000-ben elvesztette a polgármesteri tisztséget, amelyet azóta egy pökhendi, dölyfös, demagóg és magyarellenes politikus tölt be. Már a 2000-es RMDSZ-vereség is bundagyanús volt, hiszen Markó Béla, aki ekkorra már a teljes Neptun-vonal támogatásának örvendett, a kampány teljében, alapszabályzat-ellenesen váltotta le Kincses Elődöt a Maros megyei szervezet éléről. Ráadásul azzal az abszurd indoklással, hogy az elnök az előválasztáson legitimációt szerzett tanácsosi listát iktatta a román hivatalosságoknál, nem pedig a Neptun-klikk listáját.

Ha akkor erőt, egységet mutat a helyi RMDSZ, jó eséllyel meglett volna a Fodor Imre polgármesterségéhez szükséges néhány száz szavazat, amelynek elvesztését az RMDSZ azóta is előszeretettel varrja a szekusgyanús, azóta szerencsésen megszűnt Romániai Magyar Szabad Demokrata Párt nyakába.

Az eredmény(telenség) nyomában

Ami ezután történt, egyenesen tragikus, és aligha magyarázható másként, mint azzal, hogy az RMDSZ nem is akarta visszaszerezni a polgármesteri széket. A szövetség-párt sorozatban indított olyan, az erdélyi magyar közéletet erőteljesen megosztó jelölteket, akikről előre lehetett tudni, hogy nem képesek mindenkit megmozgatni, akikre a választók egy része garantáltan nem szavaz. A legszomorúbb a legutóbbi, 2012-es választás volt, amikor Vass Levente személyében megtalálták az alkalmas jelöltet, aki mögött felsorakoztak az egyházak, a civil szféra és nagyrészt a politikum is, de akit az RMDSZ nem volt hajlandó koalíciós jelöltként indítani. A jelölt és a párt közötti kötélhúzás következményeként az RMDSZ Frunda Györgyöt indította, aki semmivel nem volt alkalmasabb a város magyarságának integrálására, mint korábban Kelemen Atilla és Borbély László. Az eredmény(telenség) persze ugyanaz lett.

Ehhez képest kurzusváltásnak tűnik, hogy a 2016-os választások magyar jelöltjét már idén előválasztáson jelölnék ki, és ha minden igaz, három magyar párt közös jelöltjeként indulna. Erről az érintett szervezetek helyi vezetői közös sajtótájékoztatón adtak hírt. Egyelőre egy hivatalos jelölt van, Soós Zoltán RMDSZ-es tanácsos, a Maros Megyei Múzeum igazgatója, akit Vass Levente is támogat. Ugyanakkor a néppárt is jelezte, hogy indít jelöltet az előválasztáson, akinek kilétére lapzárta idején még nem derült fény, egyelőre Portik Vilmos neve merült fel ebben az összefüggésben.

Korai lenne még örülni, 2012-ben is sokakat optimizmussal töltött el, hogy végre-valahára összefognak a magyar politikai erők, ahhoz, hogy előbb az MPP jelentse be, nem támogatja azt a jelöltet, akit egyébként „ő” talált ki évekkel korábban, s javasolt elsőként polgármesterjelöltnek, majd nem sokkal később az RMDSZ hátráljon ki mögüle. De örülni lehet annak, hogy végre mozdul valami a magyar–magyar konszenzuskeresés témájában, még ha a részvételi feltételek elég szigorúnak látszanak is. A jelölteknek ugyanis 1350 támogató aláírást kell felmutatniuk, a határidők nagyon szorosak, miközben az idő mégsem sürget épp olyan nagyon. Az erdélyi magyar politikai élet belső logikájának szemszögéből premiernek számít ez a választás, hiszen eddig csak az RMDSZ ernyője alatt került sor e módszer alkalmazására.

Irány és jel

Az „előválasztás” szerves részét képezte az RMDSZ korábbi, valójában csak 1993 és 1996 között úgy, ahogy működő belső demokráciájának, amelynek fő kérdése az volt, miként lehet intézményesen biztosítani befelé a politikai sokszínűséget, kifelé pedig az egységes magyar akarat képviseletét. Erre elvi síkon a „belső parlamentarizmus”, az államelvű önépítkezés volt a válasz. Az államszerkezet mentén felépülő belső struktúra, a parlamentnek megfelelő SZKT, a kormánynak megfelelő ügyvezető elnökség, a bíróságokkal analóg bizottsági rendszer és az alkotmánybíróságnak megfelelő belső normaértelmező fórum, a Szabályzatfelügyelő Bizottság. Mindezek mellett több megyében intézményesítették az „előválasztást” is, hogy azok a politikusok kerüljenek fel az RMDSZ képviselői és szenátori listáira, akik a legnagyobb támogatottsággal rendelkeznek a választói bázis körében. Egy létező állam esetében az egész intézményrendszer működését – a közös értékeken és érdekeken túl – a legitim erőszak biztosítja. Az RMDSZ esetében az autonomisták abban reménykedtek, hogy a szabályszerű és funkcionális államelvű működéshez elégséges lesz a közösség ellenőrző ereje, a vezetők elkötelezettsége, normakövetési hajlandósága, a közös dokumentumok, a program és az alapszabályzat, valamint az egyetemes magyar létparancsok.

Nos, nem így történt. A Markó-féle vezetés elszabotálta a nemzeti önkormányzat kiépítésének legfontosabb lépéseit (nemzeti kataszter, belső választás, autonómiastatútumok), majd puccsszerűen kormányra vitte a szervezetet, feladva mind a társadalomépítés célkitűzését, mind az önálló külpolitika eszközét. A nemzeti önkormányzat kényszerzubbony volt az új, zsákmánypárt-logikára épített politika számára, amelyet kongresszusról kongresszusra lazítottak, míg teljesen át nem szabtak.

A választási törvény módosításával és a 6:3-as kiskapu megszűntével könnyen lehet, hogy az RMDSZ rákényszerül a marosvásárhelyihez hasonló egyezségekre, hiszen az 5 százalékos küszöb teljesítéséhez valamennyi magyar szavazatra szükség lehet a választáson. A közbizalom RMDSZ általi fokozatos eljátszásával, egyezségek sorozatos felrúgásával, a következetlen, eseménykövető, értékalap nélküli politizálásával olyan helyzet alakult ki, amelyben lehetetlennek tűnik visszaépíteni az 1993-as állapotokat. Ezzel együtt, a három magyar párt együttműködésre van ítélve. Kérdés, hogy időben felismerik-e a politikai szereplők és a szavazók, hogy egyetlen létesélyünk a célirányos, autonómiaelvű magyar cselekvési egység. A május 31-re tervezett marosvásárhelyi előválasztás apró biztató jel, amely ebbe az irányba mutat.