Égen, földön, hitben

Hatalmas reklámkampányok vagy épp ellenkezőleg, fű alatti, különleges marketingeszközként alkalmazott belterjes rendszerek hirdetik a gyógynövények mindenek felettiségét. Üzleti piramisrendszerek, milliomos egzisztenciák épülnek az emberi egészség halálbiztos piacára. Közben párhuzamosan, mondhatni kéz a kézben haladnak a környezetszennyezés-ellenes aktivisták, a „gonosz” gyógyszerlobbi és annak ellensúlyozását évszázadok óta felvállaló ősi-népi gyógymódok apostolai, egymással való ellenszegülésükkel szinte erősítve egymás pozícióit. Mert az emberi hiszékenység és csodavárás kikezdhetetlen, örökkévalósága ténykérdés. Főleg, ha támad a betegség, ha kimerülőben a klasszikus eszközök, ha csapás csapást követ életünkben. Ilyenkor alig van különbség barlanglakó őseink és internettudós környezetünk között.

Mert a hit ereje kétségbevonhatatlan. Nemcsak a csíksomlyói búcsú környékén, noha akkortájt persze hatványozottabban. Ilyenkor olyanok is előveszik naftalinos templomi emlékeiket, akik a tavalyi pünkösd óta nem. Akik meg idén sem jutottak el a Nyeregbe, újra szent fogadalmat tesznek, hogy majd jövőre. És jól van ez így, még ha lehetne sokkal jobban is.

Ez a katolikus búcsúnak indult, erőteljes vallásos tartalmát máig őrző esemény ugyanis a világ legnagyobb összmagyar ökumenikus ünnepévé vált. Néhány héttel ezelőtt a felvidéki Galántán mesélte egy asszony nekipirultan, hogy már-már kisgyerekként várják a Csíksomlyóra indulás pillanatát. A szlovák tenger által alig öt–hatezer fősre erodált helyi magyarság számára az összetartozásról szóló tanúbizonyság újabb lehetősége közelgett, erőt adó találkozás, ami csak a lélek eszközeivel operál, megfoghatatlanul. Edzés ez, a testé és a léleké, amelyre nagyon sokan vágynak, olyanok is, akik nem csak nyelvi okokból nem értik az ima szavait. Betegek és egészségesek, csodavárók és a megtalált belső békétől mosolygósak. Az idei búcsú mottója – Oltalmad alá futunk – is érzékletesen jelzi a legnagyobb magyar közösségi esemény lényegét.

Hazaérve persze tovább zúdul ránk a merkantilista világ savas esője. Egy időre azonban mégis védettebbekké válunk, kevésbé árt nekünk a szennyezett környezettől megbolondult természet allergiakiváltó ostroma, talán kevesebbszer kényszerülünk gyógyszerek után kapkodni, s nem várunk isteni csodát az ártatlanságától megfosztott útszéli fűtől sem. Élünk hitben, erőben, egészségben. Ha meg újra ránk talál a sötétség, acélosabb reménnyel keressük a fénycsíkocskákat. Égen, földön, virágban. De legfőképp egymásban.