Az egyenes beszéd luxusa

Október 6-án Aradon idén is az utóbbi években megszokott koreográfia szerint zajlottak a vértanúk emléke előtti megemlékezések, legfeljebb annyi különbséggel, hogy felcserélték a délelőtti és a délutáni helyszínt. De idén is a román himnusz csendült fel elsőnek a Szabadság-szobornál, a magyar himnusz után eljátszották az európai himnuszt is, hogy a Nagy Testvér előtt is megtegyük a kötelező tiszteletköröket. Majd valamennyi beszéd két nyelven hangzott el, úgy, ahogy az aradiak szerint 1999-ben a szélsőséges román erők megkövetelték, hogy a későbbiekben ne rendezzek olyan zajos, obszcén jelszavakban bővelkedő ünneprontó ellentüntetést, mint akkor. Nem is volt zaj, az Új Jobboldal képviselői szép csendben kifeszítették hatalmas román lobogójukat, majd a műsor végeztével elvonultak, a Vesztőhelyen pedig idén sem tették tiszteletüket. Jelenlétük nem volt annyira fenyegető vagy idegesítő, sokkal inkább szánalmas, nem is foglalkozott velük senki. A másik oldalról viszont nem feledhetjük, hogy nekünk nemzeti gyásznapunkon az elnyomó hatalom himnuszát kell hallgatni, miközben a kétnyelvű városokbancsorbul a magyar anyanyelvhasználat,kétnyelvűsítő gesztusunk, amellyel az ünnep magyar intimitása elvész, nem talál viszonzásra.

Haszonelvű szövetségek

E problémák – a teljes vertikumú anyanyelvű oktatás, az anyanyelvhasználat, s kiemelten a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem ügye – is helyet kaptak Kelemen Hunor jól megfogalmazott, kerek ívű, minden magyar érzésű ember által felvállalható ünnepi beszédében. Meg is kapta az elismerést Hende Csaba magyar honvédelmi minisztertől, aki rámutatott arra, hogy olyan időket élünk, amikor a magyar kormány képviselője is elmondhatná az RMDSZ elnökének beszédét, és fordítva.

Ha ehhez a politikába ma belecsöppent jóindulatú érdeklődő hozzáolvassa Borboly Csaba Hargita megyei önkormányzati elnök legutóbbi írását (Tükörbe nézve, Transindex, 2013. október 4.), akkor csodálkozhat, hogy mi is a probléma az Erdélyben egymásnak feszülő magyar politikai erők között. Borboly gondolatmenetének lényege, hogy bizonyos szemellenzős, korlátolt RMDSZ-en belüli erők gáncsolják a hatékony önépítkezés képviselőit – jelesül őt magát, a szöveg célba juttatása és kedvező recepciója érdekében talán szerencsésebb lett volna, ha más példát említ – s nem veszik figyelembe az erdélyi magyar szavazók politikától való elfordulását és számbeli csökkenését, nem akarják vagy nem tudják felfogni, hogy az egyre rosszabb peremfeltételek szorítják rá a erdélyi magyar politikai elit versenyben álló erőit az összefogásra. Egyben javaslatot is tesz egy olyan európai parlamenti lista megalkotására, amelynek második vagy harmadik helyén Tőkés László, ötödik helyén pedig egy SZNT/MPP-s politikus állna.

Az RMDSZ-szel való összefogás az autonomista oldalon azóta heves vitát kiváltó téma, mióta megtörtént a nemzeti önkormányzat célkitűzését komolyan vevő, s nemcsak kampánytémának használó tábor intézményes önállósodása. Ami nem véletlen. Hiszen eltérő, de egyszerre érvényes meggondolások más-más következtetésre juttathatnak bennünket, akár szigorúan haszonelvű, szavazatkalkuláló szemszögből, akár elvi síkon vizsgáljuk a kérdést.

Ami a problémakomplexum haszonelvű, opportunista megközelítését illeti: két erő összefogása nem eredményez minden esetben automatikus szavazatösszegződést. Jó példa erre a MIÉP és a Jobbik 2006-os összekapaszkodása, amely nem hozott elegendő voksot a parlamenti küszöb eléréséhez, holott a MIÉP négy évvel korábban közel 5 százalékot ért el, a Jobbik néhány évvel később pedig 15 százalékot. Ha a radikális beállítottságú szavazók hiteles erőt láttak volna a MIÉP–Jobbik Harmadik útban, akkor vélhetően honorálták volna szavazatukkal. De annyira evidens volt, hogy ellenfelek fognak össze haszonelvű megfontolásból, annyi jogos vagy jogtalan vád hangzott el a felek között, hogy a választók nemet mondtak e szövetségre.

Segít vagy rombol?

Erdélyben van konkrét precedens e kérdéskörre. Meg lehet vizsgálni, hogy hányan szavaztak a 2007-es EP-választásokon Tőkés László egyéni jelöltre és az RMDSZ-re, majd hányan az RMDSZ–EMNT összefogásra 2009-ben. A szavazatszám hasonló nagyságrendű, az utóbbi esetben kisebb volt a voksok száma valamivel, de nem lényegesen. Vélhető, hogy ha hasonló számban is járultak az urnákhoz a szavazók, nem ugyanazok voltak. Vannak, akiket mozgósít az összefogás, vannak akik ebben önfeladást látnak, elsősorban a nemzeti autonomista oldalon.

Tény, hogy ez a biztosabbnak tűnő stratégia. Az összefogás őszinte lenne, mert érdekeken alapulna, parafrazálhatjuk Orbán Viktor bonmot-ját, amivel Traian Băsescuhoz fűződő viszonyát jellemezte. Sejthető, hogy az RMDSZ az időnkénti bekeményítő retorika alkalmazása dacára, továbbra is engedni fog a hatalom szirénhangjainak, nem lesz partner a Brassóban húsz éve eltervezett autonomista önépítkezés folytatásában, s a magyar nemzeti önkormányzat nagyszabású víziójának megvalósításában. S azt is tudni lehet előre, hogy Tőkés László, akinek politikai pályáján nincsenek cikkcakkok, akit soha nem lehetett eltántorítani az autonomista programtól, aki a román hatalommal való bármiféle együttműködést csak elvi alapokon tudott elképzelni, továbbra sem tagadja meg önmagát, és nem támogat semmiféle klikkérdekű, neptuni ihletettségű önfeladó kurzust.

Célorientált, elvi megközelítésben: az összefogás negatív következménye, hogy a sziklaszilárd elkötelezettségű, az RMDSZ-szel bármiféle együttműködést árulásnak felfogó szavazók végleg elfordulhatnak az EMNP-től és Tőkés Lászlótól, hacsak ezt meg nem tették már 2009-ben. Másik oldalról viszont az autonómiaharcban egyelőre megkerülhetetlen az RMDSZ, amely eddig a 2007-es EP-megmérettetést leszámítva valamennyi választáson elnyerte a magyar szavazók négyötödének támogatását vagy ennél is többet. Ha komolyan vesszük a feladatot – az erdélyi magyarság teljes politikai érdekképviseletének felsorakoztatását az egységes autonómiapolitika mögött –, a taktikai cél az autonomista oldal számára nyilvánvalóan csak az lehet, hogy nélküle ne lehessen döntést hozni a politikában. Ehhez pedig megizmosodás kell, konok építkezés, szívós aprómunka. A nagy kérdés, hogy ebben az RMDSZ-szel való taktikai együttműködés segít-e vagy rombol?

A taktikai engedmények elfogadtatása a saját táborral értelemszerűen a kommunikáción múlik. Az autonomista oldal pozícióelőnye, hogy nem kell a gyakorlati politikával élesen szemben álló politikai propagandát folytatnia, nyugodtan kiterítheti lapjait, kimondhatja, amit gondol. Megengedheti magának az egyenes beszéd luxusát, mind a tárgyalópartnerek, mind a nemzetközti fórumok, mind a választók felé. Ezt kell kihasználni, bármilyen döntés születik is. Az EMNP vezetői tisztességgel és következetesen, változatlan célok elérésének érdekében, saját egyéni haszonelvű megfontolásaikat félreseperve politizáltak az elmúlt évtizedekben, ami ritkaságszámba megy a Kárpát-medencében. Ezt a tényt kellene közmeggyőződéssé emelni. Ha sikerül, nem lehet probléma semmiféle taktikai manőver. Feladatnak nem sok ez, de nem is kevés.