Álmok nyugvóhelyén

Huszonöt év olyan mérföldkő, amely mellett képtelenség szó nélkül elmenni. Történelmi léptékkel mérve talán nem túl sok, de az egy generáció felnövekedésére elegendő idő mindenképp olyan új viszonyokat teremt, amelyek között már minden negyedszázados eseményre más fény esik. A mai kelet-európai társadalmak életében 1989 kétségtelenül sorsfordulót jelentett, az akkori események értékeléséből pedig egyre markánsabban hallatszanak ki az akkori újszerű hangok.

Ma már tudni, hogy Nagy Imre ’89-es újratemetésén elmondott Orbán Viktor-beszéd során a szabadság szele süvített át a Hősök terén. Mi itt, Erdélyben mindezt nem érzékelhettük, még akkor sem, ha netán éppen magyar televízió közelében voltunk. Legfeljebb annyit, hogy ha az orosz csapatok kiutasítását követelő mondat elhangzása nyomán nem rohanták le az egyenruhások a fiatal szónokot, akkor tényleg van valami a levegőben. Valami, ami ismeretlen, vad, félelmetes – de szép, de jó.

És ma már tudjuk, hogy a nyitás következő, immár hatalmas nemzetközi jelentőségű aktusának – a kelet-németek előtti határnyitás – eredeténél az erdélyi menekültek ügye is jócskán jelen volt. Azoknak az ezreknek a jelenléte kényszerítette ki ugyanis a jogszabályváltozást, amely immár nem utasította ki 30 nap után, illetve az egyszeri vízumhosszabbítást követően a külföldit Magyarországról. Az „egyszer” kifejezés törlése révén megszűnt a korábban a visszatoloncolásokhoz vezető jogi kényszer, és ezáltal egycsapásra hivatalosan is létezővé vált a menekültkérdés. E folyamat következtében megváltozott a probléma kezelésének politikai és jogi környezete, illetve fogadtatása, ez feszítette szét a kommunista állam megszokott kereteit. Némi túlzással tehát Németország egyesülésének egyik legfontosabb eredője Magyarország szétdarabolása volt. Mint ahogy a teljes kelet-európai átmenetnek a két német állam egyesülése adott igazi lendületet és legitimitást.

„Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk, mai fiataloktól a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik” – fogalmazott a téren 25 évvel ezelőtt Orbán Viktor. Ha azóta megélt, igen sok kanyart beiktató, visszalépésekkel bőven tűzdelt és újabb áldozati generációkat termő átmenet évtizedeit is figyelembe vesszük, akkor több nemzedék álmai végső nyugvóhelyeként is tekinthetünk a névtelen áldozatokat szimbolizáló koporsóra. A főhajtás pedig az újrakezdés névtelen hőseinek is jár.