Álmodjunk nagyot!

Tudott dolog, hogy a sportok közül a labdarúgásnak van a társadalomra mért legnagyobb hatása. Elemi erővel csapnak össze az indulatok, olyan cselekedeteket válthat ki egy-egy mérkőzés a résztvevőkből, amiket csak földönfutó bolondok képesek megtenni. A román média például egyenesen a „háború”, „bosszú”, „élet-halál harc” és egyéb hasonlóan erős jelzőket használja a küszöbön álló román–magyar világbajnoki selejtezőmérkőzés beharangozójában, és vannak, akik ezt véresen komolyan is veszik. Nem jó ómen a Bukarestbe látogató magyarországi drukkerekre nézve az sem, hogy a román labdarúgó szövetség elnöke egy újságnak azt nyilatkozta: „megvédjük a magyar szurkolókat”. Valamit tudhat a „keresztapa”…

A magyar–román összecsapások mindig is erős érzelmeket váltottak ki, függetlenül a sportágtól. Erdélyben élő magyarokként ilyenkor kerülünk némileg tudathasadásos állapotba: még ha egyre nagyobb számban vagyunk is kettős állampolgárok, Romániában élünk, de nyilván az anyaország csapatainak, sportolóinak szurkolunk. Ami természetes is, ha figyelembe vesszük kényszerházasságunkat egy számunkra idegen nemzettel, ránk erőszakolt eltérő szokásaikkal és értékrendjükkel együtt. Lányaink, fiaink ott túl élnek, küzdenek, győznek vagy vesztenek, sírnak vagy nevetnek – mi pedig velük együtt itt. És ezt a Romániában élő többségi nemzet sohasem fogja megérteni és megemészteni. Romániának a belső politikai propaganda szintjén fontos a moldovai románság – mi azonban egy testből fakadt nemzet vagyunk, és nem csak a haszon reményében deklaráljuk magyarságunkat. Más Himnuszt énekelünk, és nem ugyanannál a gólnál fogunk örülni vagy bosszankodni sem.

Az összecsapás előtt némileg reményt ad, hogy ebben az esztendőben már sok kiemelkedő magyar sportsikernek örvendhettünk. Ne feledjük, utoljára 1986-ban jutottunk ki labdarúgó-világbajnokságra. Azóta focistákból és szurkolókból is felnőtt egy új generáció, és itt az ideje, hogy részesei legyenek egy nagy ünnepnek. Ne csak abból a lassan két emberöltőt átölelő emlékből éljenek ők is, amiben sokan felnőttünk, és ami úgy hangzott, hogy „volt egyszer egy Aranycsapat”.

Budapesten, üres lelátók mellett, kínkeservesen mentett pontot a román válogatott úgy, hogy a magyarok végig a mérkőzés urai voltak. Bukarestben, pokoli hangulatban, ellenséges megnyilvánulások közepette kell helytállnia a magyaroknak. Egyetlen pontocska a brazíliai vb-n való részvétel reményét éltetné tovább. De ahogyan mostanában erdélyi magyarokként is egyre nyíltabban ki merjük mondani: merjünk nagyot álmodni!

Még talán a fociban is.