Akkor és most: MNSZ–RMDSZ-párhuzamok

A történelem ismétli önmagát – szoktuk hallani a kocsmafilozófia szeretett szólamát, amit többnyire felszínes párhuzamok csalogatnak elő. Tény ugyanakkor, hogy hosszú időn át önmagukat újratermelő hasonló történelmi peremfeltételek hasonló helyzeteket, szereposztásokat, állásfoglalásokat hoznak elő.

Az erdélyi magyarság Trianon óta alávetettségben él, amit csak Stockholm-szindrómás, az elnyomóval – az eredeti élethelyzetben a túszejtőkkel – azonosuló lelki-tudati sérültek tagadnak. A román hatalom következetes szándéka a helyzet pacifikálása mellett módszeresen felmorzsolni nemzeti közösségünket. Az eszköztár változatos a telepítési politikától az oktatás- és kultúrpolitikán keresztül a kisebbségi politikusok megfélemlítéséig és/vagy lekenyerezéséig. Domokos Gézát, aki három évig hátráltatta az autonómia programba vételét aligha motiválták az anyagiak, és 1993-as visszavonulása azt valószínűsíti, hogy a hatalmat sem önmagáért akarta. Esetében inkább a nem feltétlenül tudatos megfélemlítettség és a bukaresti szocializáció hozta a labanc politikai vonalvezetést, ellentétben a neptuni trióval és Markó Bélával, akik vonatkozásában sokkal esélyesebb a harminc ezüst csörgésének csábereje, ha politikai cselekvésük mögötteseit elemezzük.

 Folyosói ellenzék

Visszatérve a történelmi párhuzamokra: néha hátborzongatók. Lapozgatjuk megrabolt, elnyomott közösségünk lassan százéves történelmének lapjait, a román megszállás után 27, Trianon után 25 esztendővel járunk, amikor a második világháború végeztével 1945. november 15–18 között összeül a Magyar Népi Szövetség százas intéző bizottsága. S mit látunk? Azt, hogy a közel félmilliós tagsággal bíró, magát érdekképviseletinek nevező szervezet – mely egyébként a későbbiekben a román hatalom segítségével akadályozza meg más magyar politikai erők pástra lépését – választmánya kiszolgálva a román nemzetstratégiai érdekeket, a párizsi béketárgyalások előtt olyan nyilatkozatot fogad el, mely Erdély Romániához tartozása mellett foglal állást. A jegyzőkönyv egyetlen ellenszavazatról beszél, de a visszaemlékezők szerint sem volt ennél sokkal több bátor ember, az ellenzők inkább kimentek a folyosóra. A Bányai László által előterjesztett eredeti szöveg a Romániához tartozás gondolatát explicit tartalmazta, de ez érthető okokból a küldöttekben felindulást és ellenállást váltott ki, szükség volt hát egy körmönfontabb fogalmazásra. A nyilatkozat szerint annak megszavazói tudatában vannak, „hogy az erdélyi nemzetiségi kérdés megoldása nem határkérdés.(…), nem helyeselhetünk semmiféle olyan törekvést [...], amely a bécsi döntéshez hasonló módszerrel [...] Erdélyből újból háborús tűzfészket teremtene.”

Emellett az áttelepítés gondolatát is elutasították. Miközben immár 27 év tapasztalata igazolta, hogy a román féltől semmi jóra nem számíthat a magyarság, s hogy nemzetpolitikai szempontból a nemzetközi jogilag kifogásolhatatlan – egyébiránt a román fél által kért, elfogadott és végrehajtott – második bécsi döntésben meghúzott határok melletti kiállás az egyetlen, erkölcsileg és politikailag is vállalható alternatíva. Mely egyébként az MNSZ által elutasított lakosságcserével hosszú távú stabilitást is hozott volna.

 Jóvátehetetlen önkéntesség

Voltak, akik életük kockáztatásával is, de vállalták az igazság kimondását. 1946. május 2-án Márton Áron püspök átadott egy memorandumot Nékám Sándornak, a bukaresti magyar misszió vezetőjének, amelyben az átadón kívül Vásárhelyi János református püspök, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ igazgatója, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület vezetője és Lakatos István szociáldemokrata politikus többek közt leszögezik, hogy „az erdélyi magyarság felfogása szerint sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást külső hatalom a magyarságra rákényszeríthet, de az ilyen döntést, ha igazságtalan, az idő orvosolni fogja; az önkéntes lemondást azonban többé jóvátenni nem lehet. (…) Az erdélyi magyarság számára a román uralom alatt töltött évek bebizonyították, hogy Romániában alapvető emberi jogai nincsenek biztosítva, annak ellenére, hogy azok tiszteletben tartására Románia ismételten ünnepélyes ígéreteket tett és nemzetközi kötelezettségeket vállalt. A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életviszonyokat számára egyik sem hozott. (…)”

A liba ára

A párhuzam kézenfekvő az RMDSZ 1996-os kormányra lépésével. Akkor az elsődleges román érdek az volt, hogy az erdélyi magyarság fogadja el Románián belüli státuszát, s azt, hogy sorsa a román jóindulaton és empátián múlik. Az MNSZ szállította is az elvárt nyilatkozatot, amire a román fél hivatkozhatott a béketárgyalásokon.

Egyértelművé vált 1989 után: az erdélyi magyarság egyetlen esélye egy megmaradást és gyarapodást szavatoló létkeret megteremtése, ha sikerül nemzetköziesíteni az erdélyi kérdést, ha sikerül elérni a nemzetközi rendezést. E politika három év késéssel vált konszenzusossá, 1992. október 25-én a Kolozsvári Nyilatkozattal, majd 1993. január közepén a brassói kongresszus alapszabályzat- és programmódosításával. A stratégiát előbb a neptuniak torpedózták meg 1993. júniusában, midőn a román érdekeknek megfelelően hitelesítették az etnosoviniszta román hatalmat a nemzetközi közvélemény előtt, majd ez a politika vált általánossá a kormányzati szerepvállalással.

Az RMDSZ SZKT 1996. november 28-án még létszámában is az MNSZ IB-t idézte, amikor szabad kezet adott a testületet kész helyzet elé állító, puccsszerűen eljáró Operatív Tanácsnak arra, hogy kormányzati megállapodást kössön a román választások győzteseivel. Két tartózkodás mellett csak három ellenszavazat akadt ezúttal is. (Tartózkodott Toró T. Tibor és Sógor Csaba, a döntés ellen szavazott Csapó József, Katona Ádám és e sorok írója.) Sokaknak, akárcsak 1945. november 18-án, a háromnapos gyűlés utolsó napján ismét hirtelen a folyosón akadt dolguk. Pedig miként Márton Áron 1945-46-ban, 1996-ban is volt egy bátorsága révén ismertté vált püspök, Tőkés László, aki rámutatott a tervbe vett kormányzati kaland kockázataira és feltételekhez kívánta kötni az RMDSZ „hitelesítő bélyegének” kiadását. Őt Markó Béla azzal szerelte le, hogy a jó alkusz nem mondja meg előre a liba árát.

 Végtelen játék

A folytatás ismert. A kezdeti megengedő Petru Groza-i politikának – amely hibáiról híven tanúskodnak Márton Áron memorandumai – vége szakad, a kommunista Románia a legkeményebb elnyomást hozza a magyarság számára, az MNSZ előbb önálló akarat nélküli kommunista bábszervezetté válik, majd feloszlatják.

1996 után pedig a kormányzati szerepvállalással lehetetlenné válik Románia EU-csatlakozása előtti bizonyítási kényszer kihasználása, a nemzetközi fórumok képviselői pedig örömmel veszik tudomásul, hogy nincs szükség egy koszovóihoz hasonló rendezésre Székelyföld esetében, hiszen a magyarnak mondott s a magyar szavazók által hitelesített érdekképviseleti szervezet kormányon van. A libát pedig, mint tudjuk, ingyen adták oda, még koalíciós szerződés sem született az RMDSZ programjának végrehajtásáról. A magát magyarnak, demokratikusnak és szövetségnek nevező zsákmánypárt azóta sem kéri meg a liba árát, sőt az üzletkötés puszta tényéből hasznot húzva, a portékát minden adódó alkalommal ár alatt tukmálja rá a vevőre. Mindeközben a libatulajdonosnak – a választónak – azt magyarázza, hogy jobb üzletet nem lehetett kötni, s reméli, hogy továbbra is őt bízzák meg a vásározással. Meddig lehet még játszani ezt a játékot?