Ahol a koldus megfordul

Van egy mondás annak jelölésére, hogy elfogyott az út, ami több okból is történhet: kezdődik a havas, vagy mezőföldi zsákutca végén járunk, netán a településfüzér utolsó stációjához érkeztünk. Erre mondjuk, hogy ott a koldus is megfordul. Létezik ennek egy komorabb változata is, s erről szűkebb baráti köröm fotóalbumában már másfél évtizede csoportkép tanúskodik, anekdotával fűszerezve, ami egy kérdésbe sűrítve fogalmazza meg a sorsba való beletörődés, saját vackunk-életünk hiábavalóságáról szóló sirámaink lényegét és üzenetét.

A képen kis csoport vidámkodik egy falutábla alatt, netán pálinkás butykos is volt a kezében azoknak a primipilusoknak, akik Felsőháromszék épített örökségét indultak tanulmányozni azon a hétvégén. A falutáblán Hilib, az Ozsdola községhez tartozó falucska neve, a történet pedig egyszerű: arra járt egy csupa ránc nénike, aki látva a sok szemüveges városit, ránk kérdezett: Hová mennek, lelkem? – Hilibbe. – Hilibbe? Hát oda miért?

A kérdésben benne volt a saját életének rezüméje, némi értetlenséggel megfűszerezve, hogy vajon miféle látnivalót remél találni a pár száz lelkes falucskában ez a városi népség, hiszen onnan jöhettek, ahol biztosan több, érdekesebb a látnivaló.

Utólag visszagondolva jogos volt a kérdés, hiszen kirándulásunk idején már hozzáférhetők voltak annak a felmérésnek az adatai, amelyek szerint szociológusaink megjósolták: 2025-re 38,93 százalékkal csökken 2002-höz képest a 14 és 18 év közötti diákok száma – s csak ez Háromszéken öt, 400 fős iskolával jelent kevesebbet. Le kell még szögeznünk, hogy sem a kétezres évek elején, de még ma sem vagyunk felkészülve a migráció okozta fogyás mérésére, kezelésére. A világ pénzesebb fele pedig elszívja a képzett fiainkat, a legjobbakat, akik jó mesteremberek, hajlandók keményen dolgozni, tanultak, ambíciósak és akarnak valamit kezdeni az életükkel – képességeikkel arányosan. Elmennek, még akkor is, ha a politika erről nem akar tudomást venni. Márpedig nem akar: Románia vezetői úgy beszélnek arról a három millió, életük virágában Nyugat-Európa gazdaságait erősítő, oda társadalombiztosítást fizető aktív lakosról, mintha ők ki sem tették volna a lábukat az országból. „A statisztikai hivatal szerint megvan a húszmillió” – ebbe az abszurd mantrába bukott bele a legerősebb párt legerősebb embere az elnökválasztáson.

De kanyarodjunk vissza legalább addig a pontig, a kétezres évek elejéig, amikor már tudatosulnia kellett volna, hogy az iskolás korú magyar népesség megállíthatatlan fogyásával állunk szemben: a demográfiai trendek nem hazudnak, s erről már a napokban kézzelfogható bizonyítékok láttak napvilágot. Az illetékesek bejelentették, hogy Háromszéken öt év óta folyamatosan csökkent a gyereklétszám, a 2010/2011-es tanévhez képes jelenleg 2855 diákkal, vagyis 114 osztálynyi gyerekkel kevesebb jár iskolába! Mindezt tetézte a hír, hogy ősztől bezár Hilibben az iskola, amit egyes szerzők a falu halálaként minősítettek, az érintetteknek erről Bözödújfalu sorsa vagy az égei iskola legutóbbi, 1983-as bezárása, a Fehér megyei Tűr magyar nevű, de magyarul alig beszélő polgárai jutott az eszükbe. Joggal: az iskola bezárása katasztrófa egy-egy kis közösség számára.

Egyetlen kérdésre kell ma válaszolnunk, mert fölösleges azon vitatkozni, képes-e fenntartani egy kétszáz valahány lelkes falucska egy iskolát. Nem tud. A kérdés: ha tudomásul vettük egy szemünk láttára zajló katasztrófa meglétét, vagyis az iskolai népesség fogyását, ami elkerülhetetlenül iskolabezárásokhoz vezet, mit tettünk a helyzet kezelésére?

Mert ez a katasztrófa ma is zajlik, a fogyás következményeit a fejkvóta tetézi, márpedig iskolákat saját erőből fenntartani nem tudunk, holott ez lenne a kézenfekvő megoldás.

A közösségnek kellene kezébe vennie az iskolakérdést, és megtennie azt, amit a szűk esztendők és a helyzet diktál: az oktatás eredménye bármelyik ponton mérhető, tehát az alapokon, az alapképzésen nem spórolhatunk, a nyolcadik osztály után viszont kegyetlen szűrőt kell alkalmazni, és az elméleti középiskolákból elitképzőt teremteni, ahová a legjobb 20 százalék kerülhessen. Egy sor dolog megoldódna ezzel, hiszen a középiskolák maradék tanári karát is szűrni tudnánk dupla fizetésért, a fennmaradó pénzeket pedig kapnák a kicsik, mert az alapoktatás életre szóló, és a fogyó magyarság nem engedheti meg magának, hogy a 14. évüket betöltött ifjainak fele funkcionális analfabéta legyen. Ma még azok. S még itt vagyunk, habár 2025-re már egymillió alatt lesz a magyarság lélekszáma, tízévenként 200 ezres ritmusban fogyunk, tehát nem engedhetjük meg magunknak a luxust, hogy „kapálatlan” ifjakat engedjünk ki a fogyó iskolák padjaiból.