A polgári Magyarország értékelése

A politikai marketing volt az elmúlt periódus az egyik fő vitatémája a magyar jobboldal térfelén. „Politikai terméknek” nevezte G. Fodor Gábor, Orbán Viktor egyik tanácsadója, a Századvég Alapítvány nevű politikai elemzőközpont és oktatási műhely stratégiai igazgatója a Fidesz 1998-as győzelmének ideológiai kulcsfogalmát, a polgári Magyarország célkitűzését. Idézzük pontosan, mert fontos, nagy port kavart gondolatról van szó: „A jobboldali értelmiségiek közül sokan vannak abban a tévedésben, hogy a »polgári Magyarország« hívószót politikai realitásnak gondolják, pedig az természete szerint politikai termék volt. Ők még ma is azt gondolják, hogy az 1998 és 2002 közötti Magyarország valóban polgári Magyarország volt. Ez óriási tévedés.”

Retorika és tettek között

A kijelentést a balliberális média úgy tálalta, mint a saját tábor leleplezését, a jobboldali pedig felháborodással utasította el. Ami érthető is, hiszen a két politikai tábor között valóban az az elsődleges különbség, hogy az egyiket az eszmék tartják össze, a másikat a zsákmány. A hiteles nemzeti politikát folytatók számára a gazdasági hátország, a saját média megteremtése, a hatalmi kulcspozíciók megszerzése, a jogrendszer átprogramozása eszköz a magyarság létesélyeinek, kulturális, gazdasági versenyképességének javítására, az önazonosságbeli, anyagi és fizikai önreprodukció megfelelő megszervezésére. Tény, hogy ez nem köszön vissza a kormány minden intézkedésében, hogy az ember néha kapkodja a fejét, hogy miféle ellenséges sajtóorgánumok és közéleti figurák kapnak támogatást, hogy nem érzékelni a határozott középosztályt és középbirtokot támogató gazdaságpolitikát. Ezzel együtt nemcsak retorikai szinten érezhető a nemzetépítő szándék, hanem a tettekben is.

Bármit beszél a baloldal vagy a radikális nemzeti vonal, markáns és éles a különbség az orbáni vezetés és a magát baloldalinak mondó globalista helytartó csapat kormányzása között. Mert magyar baloldalról lényegében nem lehet beszélni. A magát baloldalinak nevező politikai bűnszövetség gazdasági vonalvezetése kőkemény jobboldali és szociálisan érzéketlen volt, leszámítva a hitelekből finanszírozott időnkénti osztogatást, aminek persze ismét csak a magyar társadalom itta meg a levét.

A „polgár” kategóriája

A „polgári Magyarország” politikai víziója kétségkívül meghatározó szerepet játszott a nemzeti oldal 1998-as győzelmében. Az akkori politikai változás – miként arra Orbán Viktor is rámutatott az időtájt – kevesebb volt a rendszerváltásnál, de több egyszerű kormányváltásnál. A puszta adminisztrálásra, amég eladható javak elkótyavetyélésére, a saját holdudvar tagjainak kistafírozására és a nemzetközi globalizmuskiszolgálására összpontosító MSZP–SZDSZ-kormányzat kezéből a nemzetépítés szándéka által áthatott kabinet vette át a stafétabotot.

E sikerben meghatározó szerepet játszott a „polgár” kategóriája és a polgári Magyarország megteremtésének meghirdetése. A polgári erők kiskatekizmusának tekinthetjük A polgári Magyarországért című vitairatot, amit a Fidesz szellemi vezérei a Horn–Kuncze-ciklus félidejében, 1996-ban adtak közre. A legfontosabb részt megfogalmazó Tellér Gyula mutatott rá benne, hogy a koalíció egyik tagjának, MSZP-nek nincs ideológiája, „nincs a mindennapokon túlmutató programja”, nincs „pozitív jövőképe”, a másik tag, az SZDSZ eszmei töltete pedig két forrásból táplálkozik. Az egyik „a kapitalista magántulajdonra áthangszerelt szocialista internacionalista hatékonyságideológia”, a másik a nyílt nemzetellenesség. Ezt így ugyan nem mondta ki Tellér, de rámutatott arra, hogy az SZDSZ nevű, ma az Együttben, a PM-ben, a DK-ban és az MSZP-ben tovább élő ideológiai kommandó miként intézett támadást „a nemzeti öntudat és önbecsülés, az önálló magyar történelemkép, a keresztény alapú közmorál” ellen, a nyitott társadalomra és a másságtiszteletre hivatkozva.

G. Fodor Gábornak igaza van abban, hogy minden meghirdetett politikai eszme, minden krédó, amire a választók reagálnak, tekinthető funkcionálisan „politikai terméknek”, amit el kell adni. A polgári Magyarország víziója viszont több volt ennél: olyan „politikai termék”, amiben G. Fodor véleményével ellentétben nemcsak a választópolgárok és egyes Fidesz-közeli értelmiségiek hittek, hanem e vízió megvalósítására szerződött a kormány tagságának nagy része is, beleértve a miniszterelnököt. Legalábbis ezt lehet kiolvasni Orbán Viktor beszédeiből és politikájából, s nem utolsósorban az őt, kormányát és az országot ért támadásokból, különös tekintettel e támadások megfogalmazóira és minőségére. Nem lehet véletlen, hogy azok vették célkeresztbe Orbán Viktort, akik számára a „polgár” legfeljebb hivatkozási alap, de tényleges szándékaik az egyének manipulálható, gyökértelen bérrabszolgává silányítását célozzák.

Elengedések és harcok

A jobboldali térfélen folyó vitát alighanem eldöntötte Orbán Viktor legutóbbi évértékelő beszéde. Ebben a miniszterelnök leszögezte: a Fidesz egy kereszténydemokrata alapon álló közösség, amelynek „vezérlő csillaga” a polgári Magyarország, s a következő száz évben e tekintetben aligha lesz változás. A beszéd minden jel szerint azt célozta, hogy fordulópont legyen a kormány népszerűség-vesztési folyamatában. A kormányfő statisztikai adatokkal támasztotta alá a gazdasági sikereket, a politikai értékként kezelt család kormányzati támogatásának eredményességét, ugyanakkor fontos eszmei fogódzókat jelölt meg. Közülük talán legfontosabb a nemzeti függetlenség és a vele együtt járó állami szuverenitás, amiből kezdeményező, öntudatos, helyzetteremtő külpolitika következik. Orbán szerint az eddigi, Martonyi János nevével fémjelzett adaptív külpolitikát felváltó saját arcélű, saját érdekű vonalvezetést erős hadsereg híján a gazdasági sikerekre lehet alapozni.

Az emlékezetes tavalyi tusnádfürdői beszéd eszmei nyomvonalán haladva a magyar miniszterelnök a „politikai korrektség” liberális maszlagát a józan ésszel szemben állónak nevezte, s arra is rámutatott, hogy a liberális gondolkodók szerint rajtuk kívül mindenki fasiszta. Márpedig, miként egykori tanítómestere, Bence György mondta, a liberális mindenkivel toleráns, kivéve a fasisztákat. Elvetni javasolta a „liberális multikulturalizmust” is, amelynek jegyében kéne befogadni az európai kultúrához asszimilálódni képteleneket, illetve akik eleve azzal a szándékkal jönnek, hogy lerombolják azt. Igen, ideje van végre nyíltan beszélni ezekről a kérdésekről, amelyek vészhelyzettel fenyegetnek kontinentális szinten. El kell engedni a válság előtti korszakból azt, ami csődöt mondott s azzal fenyeget, hogy maga alá temeti a magyarságot, a „multikulturalizmus” hamis ideológiájával együtt a neoliberális gazdaságpolitikát is. A beszédben nem került részletes kifejtésre, de világos, hogy helyette nemzeti protekcionista gazdaságpolitikát ajánl a magyar kormányfő.

Tisztán kell látni: a magyar álbaloldal önmagában nem jelentene veszélyt. Levitézlett karrieristák, zavarosban meggazdagodott közéleti kalandorok és megveszekedett nemzetellenes, kozmopolita váteszek gyülekezete e tábor. Mögöttük áll viszont a globalista világhatalom. Jogos tehát Orbán figyelmeztetése, miszerint, ha e tábornak mindennap újra és újra meg kell küzdenie a bizalomért és az elismerésért, akkor megélhetjük, hogy visszajönnek azok, akik maguk is bevallották, hogy hazudtak éjjel és hazudtak nappal, akik „szétlopták az országot”, akik a devizahitelekkel az „évszázad felelőtlenségét” követték el. „Ha polgári Magyarországot akartok, márpedig azt akarunk, akkor ideje ismét megharcolni érte. Harcolni pedig csak együtt lehet és nem egymás ellenében, mert egységben az erő, mert egy a tábor, egy a zászló.”