A messzi távolba vesző többnyelvűség

Hogy mekkora különbség van Romániában és Magyarországon a kisebbségi nyelvek használata között, arra leginkább egy Kelet-Magyarországon nyaraló román nyelvű hazánkfia döbbenhetne rá. Alig van olyan magyarországi fürdő a határ túloldalán, ahol a különböző tájékoztató szövegek, árlisták vagy a hangosbemondók közleményei ne hangoznának el román nyelven is. Pedig nem kötelezi erre törvény vagy helyi határozat a zömében önkormányzati tulajdonban levő magyar fürdőket. Egyszerűen arról van szó, hogy a vendéglátók kedveskedni akarnak a román vendégnek. Azt szeretnék, hogy ott-tartózkodásuk alatt jól érezzék magukat, és lehetőleg máskor is visszatérjenek.

Hogy mennyire más logika vezérli a vegyes lakosságú erdélyi városok polgármesteri hivatalainak és közintézményeinek zömében román vezetőit, azt jól jelzi a magyar nyelvi jogok terén immár huszonhat éve folyó iszapbirkózásunk. Most tekintsünk el attól, hogy bennünket, erdélyi magyarokat nem szeretnek az erdélyi önkormányzatokba és a bukaresti hatalomba pártszínezettől függetlenül bekerülő vezető beosztású politikusok. De ugyanezek az emberek vajon miért nem olvasnak hazai turisztikai statisztikákat, amelyekből egyértelműen kitűnik, hogy az Erdélybe látogató külföldi turisták zöme magyarországi, akik szintén jól szeretnék érezni magukat nálunk nyári vagy téli kiruccanásaik alatt.

Ha logika lenne a román politikai közgondolkodásban és az ország vezetői komolyan gondolnák például a turizmusból származó bevételek növelését, fel sem merülne a marosvásárhelyi, kolozsvári vagy a nagyváradi műemléképületek, szobrok magyar feliratainak az elsumákolása, le- és kitagadása. Miért van az, hogy a kolozsvári magyar alpolgármester által már évekkel ezelőtt beígért többnyelvű feliratok közül változatlanul hiányzik a magyar a zömében magyar múltú műemlékeinkről? Ugyanezt a kérdést Marosvásárhelyen és Erdély számos más településén is feltehetnénk.

A választ, persze, sejtjük. A román politikum kivár, akárcsak Nagyszeben és Szászsebes esetében, ahol a pár százaléknyi kiöregedett szász lakosság immár semmiféle „veszélyt” nem jelent a román többség számára, így az ide csalogatott németországi turistákat nemcsak szász utcanevek és kétnyelvű feliratok fogadják, hanem a vendéglátó románok arra is ügyelnek, hogy lehetőleg németül is beszélő alkalmazottak üdvözöljék a messze földről érkezett német vendéget.

Észak-Erdély magyarok is lakta városaiban erre a gesztusra még várni kell. Reményeink szerint azonban mégsem annyit, amíg számarányunk a szászok szintjére zsugorodik.