A fal adja az utolsót?

Én nem tudom, bennem van-e a hiba, de valahogy képtelen vagyok komolyan venni az RMDSZ legutóbbi ultimátumát, amelyet az európai polgári kezdeményezés ügyének valóban tudathasadásos alakulása nyomán fogalmazott meg. Vitán felül nehezen kezelhető, ha egy bírósági teremben olyan ember ül veled szemben, akivel amúgy a mindennapokban a sors egyazon oldalra kényszerített. Megpróbálok beleérezni abba a helyzetbe, amikor a csapattársról lépten-nyomon kiderül, hogy legszívesebben nyakadat törné, hogy a létedre tör, s hogy a holnap-holnaputáni, látszólag békés és konstruktív megbeszéléseknek az égvilágon semmi perspektívájuk nincs.

Valami ehhez közelítő helyzetben lehet az RMDSZ, amikor azzal szembesül, hogy a kormány, amelynek tagja, amelyből közösségi és egyéni hasznot húz, amitől azt reméljük, hogy közösségi és egyéni hasznot egyaránt húzhatunk, egyszer csak szembejön a bírósági folyosón. Az első, zsigeri indulat mindenképpen azt diktálná, hogy azonnal megszakítani vele mindenféle kapcsolatot, de még az sem lenne túlzottan elítélendő, ha mindezt egy maflással ott, helyben nyomatékosítják.

Sokadszor, ezredszer bizonyosodik be: semmi közös nincs bennünk. Különbözők a premisszáink, az elv-, érv- és értékrendszerünk. Homlokegyenest különbözők a vágyaink, a reményeink, a félelmeink. Ilyen körülmények között kormányon lenni nem tesz lehetővé egyebet, mint afolyamatos védekezés-támadás léleknyomorító kettős présében való kínlódást. Az energiák szétforgácsolódnak a nemzeti jelképek használatának védelmében, a székely zászlós perekben, csupa olyan ügyben, amelyeket a 21. században már csak múzeumokban szabadna viszontlátnunk. Ehhez képest még mindig Brüsszelben jönnek szembe uniós tisztségviselők kíséretében.

Ebben az ügyben az RMDSZ elmegy a falig, hangzik acélos hangon. Bár szorítok neki, valahogy mégsem tudok szabadulni egyfajta konspirációs elmélettől. Félek érte, félek magunkért, hogy kiderül: közös játékról van szó mindössze, amelynek végén a valamit valamiért csomag keretében az RMDSZ mégis marad önként vállalt rabságában. Miközben fogalmunk sincs, mi a valami, és mit jelent a valamiért. Ha kérdezzük, sértően bizalmatlanok vagyunk. Ha nem kérdezzük, fásultak. Ha másoktól vagyunk kénytelenek értesülni róla, sértettek.

A fal folyamatosan közel van, még akkor is, ha részben mozgatható. S az apró pofonok taktikája sem garantált módszer, mert az állandó vitustáncot járó áldozat olyan pofonba is belefuthat, hogy a fal adja a másikat. Állítólag az fáj csak nagyon. Bár nem tudom, nem ez hiányzik-e igazán.