Kelemen László hat évtizedre tekint előre

Álmom, hogy e kultúra a magyar közkultúra méltó része legyen. Ne feledjük, a patinás kulturális intézmények működését száz években mérik. Reméljük, az épület az intézményt szolgálva újul meg, s sok száz évig tölti be rendeltetését. A felújítása szépen halad, áprilisban ismét birtokba vehetjük, s mindenkit szeretettel várunk az újjávarázsolt Budai Vígadóban.

– Az Utolsó Óra program folytatásától mit remélnek?

– Az Utolsó Óra program két évtizede kezdődött, a húsz év pedig egy emberöltőt jelent. Szembesültünk azzal, hogy az ifjabb generáció e felvételeket nem igazán ismeri. Sajnálatos, hogy az egykori adatközlők 80%-a már nincs köztünk. A megmaradt egyötöd szerepe viszont így felértékelődött. Úgy gondoltuk, hogy közülük három helyszínre, Budapestre, Szegedre és Jászberénybe meghívunk mutatóba. Az élményszerű bemutatástól azt várjuk, hogy az ifjabb generáció is találkozhasson e kivételes tudású „nagy öregekkel”. Ráadásul folyamatosan keresünk és találunk is újabb „adatközlőket”, akik ezt a kultúrát élő módon vették át és őrzik, jóllehet, az eredeti környezetükben már nem használják e tudást. Éppen Szászszentgyörgyről várunk egy Magyarországon ismeretlen prímást, de említhetném a nagysármásiakat is, akik már húsz évvel ezelőtt is szerepeltek a programban, s előadásuk, dallamkincsük ma is élményszerű.

– Az eredményeket mennyire tudják archiválni, s az archív anyagot a nagyközönség számára is elérhetővé tenni?

– Semmiképpen sem állunk naprakészen. Hál’ Istennek tekintélyes mennyiségű anyag áll rendelkezésünkre. 1896 óta, igen hosszú a névsor:

Nem vagyunk kevesen, de reálisan kell számolni, a húsz munkatársból álló csoportunk mintegy hatvan évre van ellátva munkával. Tehát diófát ültettünk, melynek gyümölcseit utódaink élvezhetik. 13 ezer órát töltöttünk fel a Hagyományok Háza Folklór adatbázisába, amely – Dr. Pávai István munkája nyomán – közös az MTA Zenetudományi Intézet és a Néprajzi Múzeum rendszerével. Mindhárom intézmény a saját gyűjtéseit tölti fel az adatbázisba, s az érdeklődők több mint háromszáz szempont szerint kutathatják az anyagot. Ne feledjük, Bartók egykori néhány tíz órás fonográf-gyűjtésében viszonylag könnyebb eligazodni, e nagymennyiségű felvétel kutatásához azonban már a XXI. század technikája szükséges. Ez viszont bőséges forrásként szolgálhat az újabb generációk tudásának megalapozásához, a hagyományok továbbadásához.

– Mint zenésztől kérdezem, az évezredes népzenei hagyomány napjainkban is fejlődik, vagy egy mára zárt kultúrának a lenyomata?

– Az összetett kérdés tisztázására a barokk zenét hozom fel példaként. Az első világháború óta a magyar folklórkincsben sem születnek új népdalok, így lezártnak tekinthetjük. Viszont az előadásmód izgalmas kérdés, ismét párhuzamot vonok a barokk zenével, mennyire hűen adjuk elő. Zeneszerzőként úgy tekintek rá, mint egy nagyon gazdag televényre, amelyből a fentebb említett zeneszerzők, Bartók, Kodály, Lajtha is gazdagodtak. Új zenét írtak, de minden hangjukból érződött ez az örökség.

– A népzene és néptánc mellett a szövegfolklórral is behatóbban foglalkoznak?

– A mai napig bánom, hogy a nagy XIX. századi elődök, a szövegfolklór gyűjtésük során a zenét elhanyagolták. Ugyanis e versek nem választhatók el a zenétől. Balladáinkat kivétel nélkül énekelték, a zenei háttér viszont veszendőbe ment. Ellentétben a népzenével, a városi közegben például nagyon sok új mondóka születik, e városi folklórnak pedig nincsenek előzményei. Kodályék nagy tisztelettel tekintettek a paraszti kultúrára, arra az egyetlen rétegre, amely túlélte az ezeréves vérzivataros időszakokat. Napjaink gyűjtéseinél már nem választjuk szét a szövegfolklórt a hangzótól, modern eszközeinkkel a képet és a hangot egyszerre rögzíthetjük. Egy mese felvételénél nemcsak az elmondottakra figyelünk, hanem a gesztusokra is. Új kezdeményezésünkre hívom fel a figyelmet, a meseprogramunkban úgynevezett mesepontokat állítunk fel, ezzel az élőszavas mesemondás technikáját kívánjuk népszerűsíteni. Az olvasás „kötöttpályás”, az élőszavas mesemondásnál a gyermek-szülői kapcsolatban a gyermek választhatja meg az őt foglalkoztató témát, amire a szülő a mesében adhat megoldást.

– Az aktív szabadidő eltöltés népszerű területe korunkban a gasztronómia. A népi konyhaművészettel is foglalkoznak?

– A paraszti konyhahagyományok az érdeklődés középpontjában vannak. Ne feledjük, a közhiedelemmel ellentétben, eleink nagyon egészségesen táplálkoztak. Emlékszem nagyanyám főztjeire, a hús hetente egyszer került asztalra, s beosztották az étkeket. Viszont mindig szezonálisan étkeztek. Koratavasszal, nagyanyám fogta a sarlót, és az árokparton összeszedte a friss csalánhajtásokat, s ízes leves, főzelék rotyogott a tűzön. Ételkülönlegességekre is emlékszem, a tárkonyos krumplileves fenomenális volt, s például a csombor használata a magyar kulináris életet is új ízekkel gazdagítja.

– A Hagyományok Háza egyik legnagyobb vállalkozása a Fölszállott a páva népdal-, néptánc-, és népzene vetélkedő volt. Hogyan összegezné az öt év eredményeit?

Körültekintéssel kellett megszervezni: versenyben gondolkodtunk, viszont közösséget is építettünk egyben, ahol barátságok, életre szóló kapcsolatok is szövődtek. A sorozat hangulata példamutató volt. Az MTVA-val való együttműködésben meg kell említeni Balogh Júlia nevét, aki a verseny keresztanyjaként dolgozott a nemes kezdeményezésért. A sorozat az egész Kárpát-medencében élőknek bemutatta, hogy a hagyományos népi kultúra hogyan tudja megszólítani a szíveket és az elméket.

– Az első pávás sajtóanyagban Lajtha Lászlóra, Martin Györgyre és Jagamas Jánosra emlékeztek. Méltassa egy mondatban munkásságukat!

– 2012-ben kezdődött a Fölszállott a páva, s ebben az évben fontos évfordulókat is ünnepeltünk. Mindhárman emblematikus szakemberei voltak a táncházmozgalomnak, továbbvivői a hagyományoknak, a népzenei gyűjtésnek. Ráadásul emlékünnepük is volt abban az évben. Lajtha László híres zeneszerző, népzenekutató volt, s egyedüli magyar levelező tagja a Francia Szépművészeti Akadémiának. Tudósként viszont vette a fáradtságot, és az erdélyi falvakban sokat gyűjtött. Körültekintő, precíz munkája nyomán a széki gyűjtése a táncházmozgalom egyik alapvető forrásává vált. Amíg Lajtha a zenei vonalon alkotott örökbecsűt, Martin Györgyöt európai hírű néptánckutatóként tartjuk számon, munkatársaival, barátaival, Kallós Zoltánnal, Andrásfalvy Bertalannal, a Pesovár testvérekkel a veszni látszó Kárpát-medencei táncokat gyűjtötték, filmre rögzítették és rendszerezték. Jagamas Jánosról viszont a magyar közvélemény kevesebbet tud. Kodály tanítványaként visszatért az elszakított Erdélybe, s a Kolozsvári Folklórintézet munkatársaként – amíg el nem távolították az intézményből – szorgalmasan gyűjtött, tanított és publikált. Olyan időszakot ölel fel munkássága, amikor a magyarországi kutatók még be sem tehették Erdélybe a lábukat. Legismertebb műve, a Faragó Józseffel közösen kiadott, Romániai magyar népdalok kötet.

– A Hagyományok Háza Hálózat 2017-ben alakult a Kárpát-medencében. Milyen eredményekre volt elég e szűk esztendő?

– Úgy vagyok vele, mint az iskolás a nulladik évfolyammal: bevezető időszakra tekinthetünk vissza. Most fordul a kezdeményezés termőre, de munkatársaim mögött az első évben is elképesztően gazdag program áll. Másfél éve kaptuk meg a lehetőséget a határon túli hálózat kiépítésére, a munkát serényen, noha nem volt rá elég forrás, négy elszakított országrészben elkezdtük. A résztvevők derekasan dolgoztak, itt említem meg például, hogy 38 év után ismét táncháztalálkozót rendeztek Erdélyben. Az ifjabb generációk okulását szolgálja például a „Jeles napok” program. Mivel a magyarországi hagyományőrző munka jóval korábban indult, így a tapasztalatok átvételével a külhoni hagyományápolók is gazdagodtak. Akkreditált tanfolyamainkon e tudást élő módon tudjuk a határon túl is megosztani. Fontos számomra a magyar-magyar közeledés, a szomszédolás, a személyek, intézmények között az élő kapcsolatok felújítása, hiszen egy nemzetnek vagyunk élő szövetei.