Horváth István szociológus: „A kommunista Romániában a cél a születésszám és ezzel együtt a munkaerő növelése volt”
Fotó: Fototeca online a comunismului romanesc
A tiltás mindenkire vonatkozott, a terheket az érintettek mégsem egyformán viselték: akinek pénze vagy kapcsolata volt, biztonságosabb utat talált, a falusi és munkásasszonyok viszont sokszor az életükkel fizettek. Horváth István kolozsvári szociológust Nicolae Ceaușescu hatvan évvel ezelőtt kibocsátott, 770-es számú rendeletének hatásairól kérdeztük. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója elmondta: az úgynevezett dekrétumgyerekeket önálló nemzedékként érdemes értelmezni, nem csupán utólagos címkeként, a 25 milliós Romániáról szóló álom pedig egyáltalán nem vált valóra. A népes dekrétumnemzedék nyugdíjba vonul, mindez pedig megterheli a nyugdíjrendszert és az egészségügyet.
2026. október 19., 08:092026. október 19., 08:09
– Október 1-jén volt hatvan éve, hogy Nicolae Ceaușescu kiadta a 770-es rendeletet, amely néhány orvosi kivételtől eltekintve betiltotta az abortuszt Romániában. A fogamzásgátlók is tiltottak voltak, a cél a születésszám, ezáltal a munkaerő növelése volt, ezt a korszakot úgy is szokták jellemezni, hogy a túlzsúfolt iskolák és bölcsődék, a gyermekotthonokban felnőtt generációk, valamint az illegális abortuszok miatt meghalt nők ezreinek időszaka. Ugyanis a nők veszélyes módszerekhez folyamodtak, és becslések szerint 1966 és 1989 között több mint tízezren haltak bele. A News.ro portálon ez alkalomból megjelent cikkben megszólaló orvos szerint főleg az alsóbb társadalmi rétegek asszonyai kerültek életveszélyes helyzetbe. Mennyire volt „osztálykérdés”, hogy ki tudta megkerülni a tiltást, és ki halt bele?
– Igen, egyértelműen volt ennek társadalmi rétegződése. Ahhoz azonban, hogy ezt megértsük, vissza kell mennünk az 1966 előtti évekhez. A második világháború után Romániában szigorú abortusztörvények voltak. Ezeket 1955-től fokozatosan enyhítették, 1957-től pedig a rendszert gyakorlatilag teljesen liberalizálták. Az abortusz kérésre elvégezhető orvosi beavatkozás lett, amelyért mindössze 30 lejt kellett fizetni, miközben az átlagbér 671 lej volt. Ennek hatására rendkívül gyorsan elterjedt az a szemlélet, hogy a gyerekek számáról tudatosan lehet dönteni. Ennek a döntésnek a fő eszköze viszont az abortusz lett. 1965-ben már több regisztrált abortuszt végeztek, mint ahány születést anyakönyveztek. Az abortuszt minden társadalmi réteg egyformán igénybe vette. A modern fogamzásgátló módszerek viszont, amelyeket a liberalizációval párhuzamosan próbáltak népszerűsíteni, főként a nagyvárosi értelmiséghez jutottak el.
A falusi asszonyok és a kevésbé képzett városi munkásnők számára a családtervezés szinte kizárólag abortuszt jelentett.
Amikor 1966-ban jött a tiltás, ugyanez a különbség a megküzdés módjában is megmutatkozott. Törvényes abortuszra ezután is volt lehetőség, például ha az orvos úgy ítélte meg, hogy az anya egészsége veszélyben van. Akinek volt pénze vagy kapcsolata, megpróbálhatta „meggyőzni” a döntéshozó bizottságot, vagy feketén megfizethette egy orvos szolgáltatását. Ez sem volt törvényes, de lényegesen biztonságosabb volt. A városi, iskolázott rétegek ráadásul, ha szűkösen is, de hozzáfértek a fogamzásgátlókhoz, hiszen ezeket formálisan csak a nyolcvanas években tiltották be.
Az egyszerű munkásasszonyok és a falusi nők nagyobb eséllyel estek teherbe akaratuk ellenére, és lényegesen kisebb esélyük volt a biztonságosabb megoldásokra.
Nekik sokkal inkább a házi, népi módszerek maradtak, amelyekkel életveszélyes helyzetbe kerültek. A „feketén” végzett abortuszhoz való hozzáférés tehát egyértelműen rétegzett volt, és ez közvetlenül meghatározta, ki fizetett a tiltásért az egészségével vagy akár az életével.
Horváth István kolozsvári szociológus, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem oktatója: „a dekrétumgyerekeket önálló nemzedékként érdemes értelmezni, nem csupán utólagos címkeként”
Fotó: BBTE Szociológia kar
– Abban az időben minden kórháznak kijelölt ügyésze volt, akit éjjel-nappal értesíteni kellett az abortuszesetekről. Hogyan hathatott az orvos–beteg viszonyra és az intézményekbe vetett bizalomra, hogy a nőgyógyászat a megfigyelés terepe lett?
– A Belügyminisztérium és a Securitate kiemelt figyelemmel követte a vetéléseket, vagyis azokat az eseteket, amelyekről nem lehetett tudni, hogy maguktól következtek-e be, vagy valaki szándékosan idézte elő őket. A rendelkezésre álló dokumentumokból az derül ki, hogy a hangsúly az úgynevezett megelőző munkán volt. A hatóságok azokat a helyzeteket próbálták előre felderíteni, amelyekben valaki kórházon kívül, törvénytelenül próbált vetélést előidézni. Az egyes esetek kivizsgálása és büntetése csak egy része volt ennek.
Az ellenőrzés azonban ennél jóval messzebbre ment. A cél az volt, hogy a terhességet minél korábban felismerjék és nyilvántartásba vegyék, mert így megakadályozhatták, hogy a nő később megszakítsa.
Ehhez gyakran meglepő ürügyeket találtak arra, hogy a nőket vizsgálatnak vessék alá. Előfordult, hogy fiatal nőket egy egyszerű fogröntgen előtt nőgyógyászhoz küldtek, mondván, hogy a röntgensugárzás árthat egy esetleges terhességnek. Valójában így derülhetett ki, ha valaki addig eltitkolta, hogy várandós.
Az egyetemista lányokat, akik hetente fél napot katonai képzésen töltöttek, előzetes bejelentés nélkül, csoportosan vitték nőgyógyászati ellenőrzésre. A terhesség így nemcsak hogy megszűnt magánügy lenni, hanem kifejezetten politikai kérdéssé vált.
Átfogó ellenőrzési rendszer működött, amelyben a nőgyógyászokra is felelősséget hárítottak: tervszámok formájában nekik kellett elérniük, hogy csökkenjen az abortuszok száma, és nőjenek a termékenységi mutatók.
A népes dekrétumnemzedék nyugdíjba vonul, mindez pedig megterheli a nyugdíjrendszert és az egészségügyet
Fotó: Haáz Vince
– Miért működött a tiltás csak néhány évig, és mit lehet ma mondani a kényszerre épülő népesedéspolitikáról?
– A demográfiai és társadalomtörténeti elemzések nagyjából az 1930-as évekre teszik azt a fordulatot, amelyet a termékenységkontroll társadalmi szintű elterjedésének nevezünk. Ez azt jelenti, hogy a társadalom minden rétege, a falusi lakosságtól a városi felső rétegekig nemcsak tudomást szerzett arról, hogy a gyermekvállalás befolyásolható, hanem valamilyen mértékben gyakorolta is ezt. Ilyenkor nem feltétlenül modern fogamzásgátlásra kell gondolni. Sokszor hagyományos módszerekről volt szó, például a naptármódszerről, a megszakított közösülésről vagy különféle együttlét utáni praktikákról, amelyekkel megpróbálták elkerülni a teherbeesést.
A termékenység 1930-as évekbeli jelentős csökkenése ebben a térségben arra utal, hogy ezek a módszerek széles körben elterjedtek. Az abortusz tehát csak az egyik eszköze volt a születésszabályozásnak, ahogy a modern fogamzásgátlók is.
A nők és a családok ezért a már ismert módszerekhez nyúltak, és ezek váltak a pronatalista politikával szembeni megküzdés fő eszközeivé. Az illegális abortuszok és az általuk okozott tragédiák azt a drámai helyzetet mutatják, amikor a nem kívánt terhesség mégis bekövetkezett, és a nők minden lehetséges eszközt bevetettek, hogy megszabaduljanak tőle. A megküzdés nagyobb része azonban a meglévő születésszabályozási gyakorlatok csendes alkalmazásáról szólt.
Az ENSZ 1970-es évekbeli összesítése szerint Romániában a megkérdezett nők 58 százaléka alkalmazott valamilyen fogamzásgátló módszert. Ez elmarad a magyarországi 74 százaléktól, a beszédesebb különbség azonban az, hogy milyen módszerekről volt szó. A fogamzásgátlást alkalmazó romániai nőknek mindössze 1–2 százaléka élt modern eszközökkel, például tablettával vagy spirállal, több mint 80 százalékuk hagyományos módszerekre hagyatkozott. Magyarországon ezzel szemben a modern módszerek aránya az 1956 és 1960 között házasodottak 42 százalékáról az 1971 után házasodottak 76 százalékára nőtt.
Ezzel magyarázható, hogy a tiltás csak átmenetileg hozott eredményt. A népesség több-kevesebb sikerrel alkalmazkodott a megváltozott feltételekhez. Ezért nem teljesülhettek a hivatalos népesedési célok sem, amelyeket 1966-ban és később különböző konferenciákon fogalmaztak meg:
A születésszabályozásnak kialakult kultúrája és bevált gyakorlatai voltak, amelyeket rendkívül nehéz volt törvényes ellenőrzés alá vonni. A hatalom persze megpróbálta: az 1970-es években már alig lehetett fogamzásgátlóhoz jutni, az 1980-as évek közepén pedig be is tiltották őket. A születésszabályozás egyéb módszereinek ismerete és gyakorlata azonban tovább élt a társadalomban, és a megküzdés részeként tovább alkalmazták őket. A román tapasztalat általános tanulsága tehát az, hogy ahol a társadalom már megtanulta szabályozni a gyermekvállalást, ott a kényszer legfeljebb rövid távon hat. Hosszú távon az emberek a tiltások ellenére is megtalálják a módját, hogy maguk döntsenek a családjuk nagyságáról.
Idén májusban is negatív volt a természetes szaporulat Romániában, a halálozások száma az 1,8-szorosa volt az élve születésekének – derül ki az Országos Statisztikai Intézet (INS) pénteken közzétett adataiból.
– Az úgynevezett dekrétumnemzedék esetében beszélhetünk-e szociológiai értelemben önálló nemzedékről, közös tapasztalatokkal és identitással, vagy ez inkább utólagos címke?
– A „decreței”, magyarul dekrétumgyerek fogalmát ma már elég széles körben használják.
1967-ben kétszer annyi gyerek született, mint 1966-ban, ez tehát számszerűen is óriási ugrás volt. A közös születési időpontnál azonban fontosabb, hogy ezeknek az évjáratoknak az életesélyei is jelentősen átalakultak.
Már a puszta létszám is meghatározta ennek a nemzedéknek a sorsát, főként az iskolázás, a munkába állás és a lakáshoz jutás terén. Az iskolákban helyenként két, sőt három váltásban tanítottak, mert nem volt elég tanterem és tanár. Ennél is súlyosabb, hogy a nyolcvanas évek végétől egy szűkülő, válságban lévő munkaerőpiacra kellett belépniük. A szocializmusban hivatalosan nem létezett munkanélküliség, ezért erről nincsenek kimutatások. Becslések szerint azonban az aktív népesség 2–3 százaléka rejtett munkanélküli volt, és közöttük jelentős arányban voltak e nemzedék tagjai. Őket sújtotta a leginkább az 1990 utáni ipari leépülés is.
Mivel a családalapítás szorosan összefügg a saját otthonnal, ez a családalapítási lehetőségeiket is beszűkítette.
Az élet olyan fontos fordulópontjain tehát, mint az iskolakezdés, a munkába állás vagy a családalapítás, ennek a nemzedéknek az esélyei jelentősen eltértek a korábbi nemzedékekétől, ráadásul kifejezetten korlátozó irányban. Karl Mannheim, aki a nemzedéket a közös történelmi körülmények által formált korosztályként határozta meg, ezt sorsközösségnek nevezné. Ebben az értelemben egyértelmű, hogy a dekrétumgyerekeket önálló nemzedékként érdemes értelmezni, nem csupán utólagos címkeként.
Horváth István szociológus: „amikor 1966-ban betiltották Romániában az abortuszt, a társadalomban már mélyen gyökerezett az a felfogás, hogy a gyermekek száma szabályozható”
Fotó: A román kommunizmus fotótékája
– Adja magát a kérdés: másként érintette-e a rendelet a romániai magyar közösséget, például a magyarországi kapcsolatok, a fogamzásgátlókhoz jutás vagy az eltérő gyermekvállalási minták miatt?
– Az 1960-as és 1970-es évekre vonatkozó adatok – például a székelyföldi megyékből – azt mutatják, hogy a születések száma közvetlenül a tiltás után a magyar közösségben is hasonló mértékben nőtt meg, mint Románia más részein. Valószínű tehát, hogy a rendelet első hatásai a magyarok körében is ugyanúgy és nagyjából ugyanakkora mértékben jelentkeztek, mint az ország egészében.
Ami eltérhetett, az a megküzdés módja. Különböző becslések szerint a nyolcvanas években a romániai magyar nők átlagosan valamivel kevesebb gyereket szültek, mint az országos átlag. A nyolcvanas évek közepére ez a szám már egyértelműen 2,1 alá csökkent, vagyis az alá a szint alá, amely ahhoz kellene, hogy a népesség hosszú távon ne fogyjon. Ez valószínűleg összefügg azzal, hogy sokan könnyebben jutottak hozzá a születésszabályozással kapcsolatos információkhoz. A határ közelében élők ráadásul a kishatárforgalom vagy más utak révén fogamzásgátló eszközökhöz is hozzájuthattak.
nemcsak tudás és családtervezési szemlélet formájában, hanem a modern eszközökhöz való hozzáférésben is. Az adatok legalábbis arra utalnak, hogy az erdélyi magyarok másképp viselkedtek.
Ehhez azért hozzá kell tenni, hogy az erdélyi magyarság akkoriban városiasabb népesség volt, vagyis eltért a társadalmi szerkezete is. Ezt a tényezőt sem lehet kizárni. Nem feltétlenül az etnikai hovatartozás vagy a magyarországi kapcsolat magyarázza tehát az eltérő demográfiai viselkedést, a más társadalmi helyzet is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a magyarok valamivel hatékonyabban tudták szabályozni a gyermekvállalást. Ennek persze ára is volt: a magyar népesség fogyása valamivel korábban kezdődött el, mint a román népességé.
Nicolae Ceaușescu román diktátor rendelete a népesség növekedését akarta célozni
Fotó: Wikipédia
– Néhány éven belül mintegy kétmillió ember megy nyugdíjba ebből az úgynevezett dekrétumnemzedékből. Mennyire készült fel erre a romániai társadalom, és mi történik, ha nem készül fel?
– A nyugdíjasok száma Romániában nagyjából 2005–2006 óta stagnál, sőt kis mértékben csökkent is. Közben azonban a járulékot fizető alkalmazottak száma is fogy, ezért a nyugdíjrendszer már most is az állami költségvetés kiegészítésére szorul. Ez a hiány várhatóan tovább nő, hiszen a dekrétum nyomán született, a korábbiaknál jóval népesebb évjáratok most kezdenek nyugdíjba vonulni.
A másik nagy kihívás az életkorral és az élethelyzettel együtt növekvő gondozási és ellátási igény. Az államilag finanszírozott egészségügyben már ma is hosszú várólisták vannak egy-egy laborvizsgálatra, nem beszélve a krónikus betegségek kezeléséről, az életminőséget javító terápiákról, az időskorral járó kisebb műtétekről vagy az olyan fenntartó jellegű kezelésekről, mint a fizioterápia.
– Szociológusként mit gondol: lehet-e összefüggés a 770-es rendelet öröksége és a mai alacsony gyermekvállalási kedv között?
– Az abortusztilalom egyértelműen traumát jelentett nemzedékek számára, és nagyon erősen meghatározta a családok életét. A gyermekvállalási kedv mai csökkenését azonban nem lehet közvetlenül ehhez a traumához kötni. Összeurópai jelenségről van szó, amely ráadásul gyakran éppen azokban az országokban jelentkezik erőteljesebben, ahol hosszú ideje liberális abortuszpolitika és szabad hozzáférés jellemzi a fogamzásgátlást.
Sok európai országban egyre jellemzőbb az alacsony gyerekszám, az önként vállalt, egész életen át tartó gyermektelenség, a házasságon kívüli egyedülélés, amelyet a szakirodalom cölibátusnak is nevez, valamint a nagyon késői házasság és ezzel együtt a gyermekvállalás kitolódása. Ez egyértelműen európai trend.
és messze nem elég ahhoz, hogy a népesség hosszú távon ne fogyjon.
Úgy gondolom tehát, hogy a mai alacsony gyermekvállalási kedvet nem lehet a dekrétum okozta traumával magyarázni. Sokkal inkább egy átfogó, az egyes országok népesedéspolitikai döntésein túlmutató folyamatról van szó, amely Romániába is begyűrűzött.
Nagy kihívás Romániában az életkorral és az élethelyzettel együtt növekvő gondozási és ellátási igény
Fotó: Haáz Vince
– A 770-es rendelet a nagyon hosszú 20. század drámai társadalommérnöki kísérleteinek egyike volt: talán nem olyan tragikus, mint sok más, de rendkívül mélyre hatolt, egészen a magánélet legbensőbb teréig. Ahogy Illyés Gyula írja az Egy mondat a zsarnokságról című versében:
„Hol a zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
[…]
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban.”
Idén október 1-jén volt hatvan éve, hogy Nicolae Ceaușescu kiadta a 770-es rendeletet, amely néhány orvosi kivételtől eltekintve betiltotta az abortuszt Romániában
Fotó: CNSAS/Facebook
A legfrissebb adatok szerint Románia lakossága egyelőre még fiatalabbnak számít az uniós átlagnál, a számok azonban azt mutatják: az ország gyorsabban öregszik, mint Európa, ma száz fiatalra 136 idős jut.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Nicu Ștefănuță független európai parlamenti képviselő azt kéri a magyar kormánytól, folytassa a külhoni magyarok kulturális támogatását. Interjúnkban nyilatkozik pártalapítási szándékáról, a fiatalok uniós gondjairól, a kisebbségi jogok védelméről.
Három hét Sanghajban egy kínai egyetemen, ahol a színészképzés egészen más alapokra épül, mint Európában. Kasler Viktor és Benkő Boróka számára a nyári egyetem nemcsak különleges szakmai lehetőség, hanem valódi kulturális kaland is volt.
Három és fél évtized alatt a Bálványosi Nyári Szabadegyetemből Kárpát-medencei jelentőségű politikai, közéleti és kulturális találkozóhely lett. A 35 éves évforduló kapcsán a tábor egyik alapítójával, Toró T. Tiborral beszélgettünk.
Már kisgyermekként tudta, hogy tanítónő szeretne lenni. Azóta harminchét év telt el, Komjátszegi Fábián Réka kezei közül pedig tanítványok százai kerültek ki. Ő ma is ugyanazzal a lelkesedéssel lép be az osztályterembe, mint pályája kezdetén.
Bár a színházi nyelvnek „nincs nemzetisége”, mégis egyfajta küldetés magyar darabokat színre vinni olyan közegben, amelyben alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerik a magyar kultúrát – vallja Tapasztó Ernő.
1920. június 4-én írták alá a versailles-i Grand Trianon kastélyban azt a békeszerződést, amely alapjaiban formálta át Magyarország sorsát. A Nemzeti Összetartozás Napja alkalmából Köő Artúr történészt, Trianon-kutatót kérdeztük.
Dr. Sárosi Arthur, a kolozsvári diakóniai munka egyik meghatározó alakja a rendszerváltás utáni években indult el azon az úton, amely mára Erdély-szerte ismert intézményhálózatot eredményezett.
A másfél évtizede indult Dribli focisuli ma már több száz gyereket mozgat meg Kolozsváron, miközben a tömegsport és a tehetséggondozás egyszerre határozza meg a működését. Könczei Soma szerint a foci nemcsak a pályán elért eredményekről szól.
Egy gombolyag fonal, csendes téli esték és nemzedékeken át öröklődő tudás – innen indult, mára pedig saját, szeretettel teli alkotói világgá formálódott. A horgolt figuráktól Szabó Anita beszélt az Erdélyi Naplónak.
„Reformátusnak kell maradnunk, a Szentírásra és hitvallásainkra építve” – vallja Kolumbán Vilmos József erdélyi református püspök. Interjúnkban Kolumbán Vilmos József a Református Egyházak Világközössége progresszív teológiai irányáról is beszélt.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!