Világégés emberi reakciók tükrében

– Egy „komoly” történész olvas történelmi tárgyú regényeket? Például Bánffy Miklós Erdély-trilógiáját, amely révén bepillantást nyerhetünk az első világháború előestéjének magyarországi politikai viszonyaiba is.

– Természetesen olvastam, kiváló műnek tartom, jól és belülről ábrázolja a kor szereplőinek gondolkodását, mentalitását.

– Pedig sokak szerint a történelmi ihletésű fikciós regények táplálják a legtöbb történelmi sémát. Mit tart az első világháborúval kapcsolatos legtipikusabb téveszmének?

– Elsősorban azt a típusú gondolkodást, amely kicsi, esetenként személyes dologhoz köt nagy történelmi kataklizmákat: egy személy, politikus, párt tehet az ország széthullásáról, felelős Trianonért. Ezek leegyszerűsítő sémák, amelyek a korabeli politikai élet működési mechanizmusának félreértéséből fakadnak, másrészt annak félremagyarázásából, hogy mi milyen mértékben fontos egy eseménysorozatban. Mert nyilván nagyon fontos, hogy ki volt az első számú vezető Magyarországon, de jóval fontosabb, hogy ki nyerte meg a világháborút. Sajnos részben a múltbeli játszmákat játsszák ma is újra: a mai magyar jobboldal Tisza Istvánt tartja példaképének, a baloldal pedig a jelek szerint még mindig Károlyi Mihály mögé sorakozik fel. Ráadásul mindezt a másik oldal választott hősének elítélésével, holott nem túl gyümölcsöző történelmi vitákat ráhúzni mai politikai ellentétekre.Már a korabeli viszonyok között is sokkal összetettebb volt ez a kérdés, e viták mában való tovább éltetésének pedig végképp semmi értelmük, és sehová sem vezetnek.

– A sekélyes témakezelés „bűnét” a kiváltó okként kezelt szarajevói merényletre is érvényesnek tartja?

– A merénylet mint kiváltó ok, illetve ürügy már egy hosszabb ideje húzódó súlyos probléma egyik lecsapódásának tekinthető – de csak az egyiknek. A Monarchia számára megoldásra váró súlyos probléma volt a délszláv kérdés, a probléma megoldása azonban nem feltétlenül kellett világháborúhoz, illetve a Monarchia és a meglehetősen szilárdabb lábakon álló történelmi Magyarország széteséséhez vezetnie. Ugyanakkor bár a merénylet bizonyíthatóan szerencsés – vagy inkább szerencsétlen – véletlenek összjátéka révén sikerült, nem derült égből jövő villámcsapásként érkezett, s nem lehet azt állítani, hogy ha nincs Gavrilo Princip, akkor nem lesz semmi probléma a szerbekkel. Jó ürügy volt viszont azok számára, akik e probléma erőszakos, háborús megoldását akarták, de a történelem a szarajevói események nélkül is alakulhatott volna így.

– Hozott-e a kérdés kutatásában áttörést az elmúlt ötven év?

– Miután megszűntek a diktatórikus rendszerek történetírásra is rákényszerített politikai-gondolati sémái, az amúgy ismert tények sokkal szabadabb interpretációja vált lehetségessé, és ennek fontos pozitív hozadékai voltak. Így például végre valós súlyuknak megfelelően beszélhetünk a nemzeti történelem fontos kérdéseiről, nevén lehetett nevezni például, hogy a trianoni békével lezárult folyamat az egyik legnagyon súlyosabb nemzeti katasztrófa. A szabadabb témakezelés pedig egy sor fontos részletkutatást is lehetővé tett, amelyek gazdagították az összképet.

– Vannak-e ellentétek e téma megítélésében az idősebb történészek és az ön által képviselt fiatalabb történészgeneráció között?

– A meglévő különbségeket elsősorban generációs élmények táplálják. Az idősebb kollégák – akik a Trianon-problémáról alkotott véleményüket annak idején politikai okok miatt nem publikálhatták – valószínűleg sokkal nagyobb felszabadító élményként élték meg a rendszerváltozást. Talán ezért aztán sokkal több indulattal telítve hozták napvilágra véleményüket, s így sokuk stílusa érzelmekkel átitatott, konfrontatív, hiszen néha nem is sejtett sérelmeiket is felszínre hozzák. Mi, akik az elmúlt huszonöt évben jártunk egyetemre, már azt gondolhattunk és írhattunk, amit akartunk. A mi generációnk alapélménye inkább az, hogy az egymás mellett élő európai nemzetek mégiscsak partnerek, az egymás ellen elkövetett történelmi sérelmeket pedig nem lehet érvként felhasználni mai politikai ellentétekhez. Ez nem azt jelenti, hogy szőnyeg alá kell söpörni őket, de olyan kérdésfelvetéssel kell közelíteni hozzájuk, amiből nem újabb konfliktus származik. Meg kell próbálni megérteni a másik felfogását.

Ifj. Bertényi Iván
Történész, Budapesten született 1975. február 9-­én. 1993-ban érettségizett az ELTE Trefort Ágoston Gyakorló Gimnáziumban. Miután megnyerte az 1993­as „Ki miben tudós?” televíziós történelmi vetélkedőt, felvételi nélkül került az Eötvös Loránd Tudományegyetemre. 1999­-ben szerzett történelemtanári diplomát, majd 2002-­ben művészettörténet szakon tanári diplomát. Doktori munkája témája a századforduló magyar nacionalizmusa és Bánffy Dezső báró politikai pályája volt. Egyetemi oktató előbb a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, majd az Eötvös Loránd Tudományegyetemen – 2009 áprilisában, majd 2009 októberében CEEPUS­ ösztöndíjjal a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen volt vendégtanár. Jelenleg az MTA BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársaként is dolgozik. Kutatási területe a 19-­20. század magyar politika­ és művelődéstörténete, elsősorban a dualizmus kora, ezen belül a magyar nacionalizmus és nemzetiségi politika elmélete és gyakorlata.

– Ezt a nézetet itt, Erdélyben kissé nehezebben tudjuk a magunkévá tenni...

– Akkor valószínűleg nem leszek túl népszerű a következő személyes élményemmel. Egyetemista koromban Gyulafehérváron a román történelmi szoborparkban járva olyan érzés támadt bennem, hogy ha én román lennék, most nagyon büszke lennék ezekre az emberekre. Korabeli magyar őseim számára nyilván ellenfelek voltak, de ma már meg tudom érteni a románok büszkeségét és örömét. Ez nem azt jelenti, hogy koccintanék december elsején, de a magyar identitásomból kilépve, meg tudom érteni, mit jelenthetett az a momentum a románok számára. Ha egy történész képes kilépni az identitásaiból, akkor a munkájában is képes lesz az így szerzett tapasztalatokat felhasználni, saját identitását ütköztetni egyéb nemzeti narratívákkal. Mindez segíthet a másik nézőpontjába való belehelyezkedésben, egy kevésbé kevésbé konfrontatív nézőpont, vélemény megfogalmazásában.

– Egyetemi oktatóként talán meg tudja válaszolni: hogyan hangzanak a mai fiatalok legsűrűbben megfogalmazott kérdései az első világháborúval összefüggésben?

– Nem nagyon. Különösen a mi európai világunk nagyon megváltozott, a világpolitika hajtóerői egészen mások, mint száz évvel ezelőtt. Akkoriban az állami, katonai vezetők, a politikusok sokkal inkább meghatározták egész nemzetek, kontinensek jövőjét. Manapság alapvetően egyre jobban diktál a pénz, az üzleti szempontok, a profit, a meghatározó nagyvállalatok nem nemzeti alapon működnek. Ez bizonyos mértékben garancia is arra, hogy nem fordulhatnak elő olyan, a nemzetállamok érdek­összeütközéseiből származó nagy konfrontációk, mint az első vagy a második világháború. Másfelől a mai, gazdaságilag is nagyhatalomnak számító országok érdekérvényesítő képessége sokkal több szinten megmutatkozik, mintsem hogy kizárólag fegyveres összecsapást tekintsék megoldásnak. Nemzeti-­etnikai konfliktusok persze előfordulhatnak, de azokból nem lesz világháború. A kilencvenes évekbeli balkáni háborúk elképesztő szörnyűségeket hoztak, s az Európán kívüli világ is hordozza hasonló konfliktusok veszélyét, de ezek nem társulnak olyan világhatalmi érdekekkel, amelyek ezeket az összetűzéseket nagyobb léptékű háborúvá akarnák átalakítani. Az ukrán konfliktus is ezt látszik bizonyítani. Ám ha világháború nem is lesz, egyéb problémák válhatnak világléptékűvé, mint például a terrorizmus, bár azok hátterében sem államok állnak. De ez már ilyen értelemben nem a 20., hanem a 21. század, amelynek működési szabályait és mechanizmusait még nem is ismerjük.– Az elmúlt száz év tanulmányozása során azonosított­-e olyan pillanatokat, eseményeket, amelyek a szarajevói merénylethez hasonlóan felvillantják egy újabb világháború veszélyét?