Útkereső marosvásárhelyi érettségizők

– Milyen volt az érettségi előtti év? Nevezhetjük átlagosnak?

– Átlagosnak nem mondanám, inkább egy hagyományos tizenkettedikes év volt, sok programmal és remélhetőleg több tanulással. Az iskolakezdés után a végzősök szervezték meg a gólyabált, ami lefoglalta őket, legalább két hónapig mindenki erre koncentrált. Amikor ez lejárt, összpontosítani kezdtek a szalagavatásra, a nagykorúsításra. Ez valamikor január végén volt, s utána következett a próbaérettségi. Közben elkezdték szervezni a ballagást, s ez nemcsak azzal járt, hogy az év utolsó napján elballagtak: komoly készülődés előzte meg mind az iskolában, mind a magánéletben. Főleg családi körben, hiszen elkezdődött a ruhák kiválasztása, vásárlása, kicsengetési kártya elkészítése, fényképezkedés és sok minden más. Annyira be volt osztva az idejük, hogy az első hat hónapban nem is tudtak kellő módon arra figyelni, hogy nekik érettségizniük kell. Jó oldala ezeknek a tevékenységeknek, hogy sokkal összetartóbbak lesznek az osztályok, összekovácsolódnak a közösségek. Rossz viszont, hogy sokat elvesz az idejükből a tanulás hátrányára. Ezért mindig kellemetlen meglepetések érik a tizenkettedikeseket a próbaérettségin. A próbavizsga lényege, hogy pszichikai szempontból nyomást gyakorol a diákokra, mondhatjuk azt, ráébreszti őket, hogy nagy vizsga előtt állnak. A jegyek mindig elég alacsonyak, sokkal kisebbek, mint a rendes érettségin. Ez azért is van, mert szigorúan osztályoznak, s ennek is köszönhető, hogy a diákok elkezdenek tanulni, s a hátrányt ledolgozzák a valódi érettségiig. Amint tehát a felsorolásból kiderül, a tizenkettedikesek nagyon foglaltak az utolsó iskolai évben.

– A nem érettségi tantárgyakat oktató tanárok figyelembe veszik mindezt, illetve azt, hogy a diákoknak többet kell készülni azokból a tantárgyakból, amelyekből vizsgáznak?

– Próbáljuk figyelembe venni, de nem beszélhetek más tanárok nevében. Van, aki figyelembe veszi, s picit alábbhagy a követelményekből. De tudjuk, hogy mindenkinek a saját tantárgya a legfontosabb, s a minimális tananyagot próbálja megkérni a diákoktól. Idén a Bolyai Farkas Gimnáziumban minden tizenkettedikes sikeresen elvégezte a tanévet, vagyis minden tantárgyból elegendőt tudott. Mindenki érettségizhet.

– Ez azt is jelenti, hogy kellőképp fel vannak készülve a szóbeli vizsgákkal a héten már megkezdődött érettségi megmérettetésre?

– Idén két társadalomtudományi osztály diákjai fognak érettségizni történelemből, abból a tantárgyból, amit én tanítottam: úgy érzem, hogy fel vannak készülve. S remélem, hogy az érettségi is ezt fogja visszaigazolni. Az elmúlt tíz évben mindig így történt. S általában az érettségin jobban teljesítettek, mint az iskolában. Ez részben azért van, mert az iskola elvégzésétől az írásbeli vizsgáig van még három hét, s ez idő alatt sokat tudnak készülni. Másrészt a tizenkettedik osztályban érettségi tantárgyat tanító tanárok, többek között én is, a legszigorúbb osztályzási rendszert alkalmazzuk. Pont azért, hogy az érettségin senkit ne érjen kellemetlen meglepetés, ha dolgozata olyan javítótanárhoz kerül, aki maximális szigorúsággal pontoz. Általában az érettségin középszintű pontozást alkalmaznak, hogy az átlagos tudású diákok is elérhessék az átmenő jegyet.

– Évek óta divat magánórákra járni, érettségi előtt is sok diák így tesz.

– Nem szeretnék más tantárgyakról beszélni, de azt tudom, hogy az én tantárgyamnál a jelenleg végzős tizenkettedikesek közül senki nem jár magánórákra. Erre büszke vagyok. De azt is tudom, hogy más tantárgyakból járnak. Nem feltétlenül azért, mint ahogy az általános társadalmi felfogás tartja, mert gyengék a tanárok, nem készítik fel kellőképpen a diákokat, hanem azért, mert a tanterv és a tananyag rosszul van összeállítva. Szinte lehetetlen a négyévi anyagot tizenkettedikben átismételni. A tananyagot és az érettségi anyagot is le kell/kellene csökkenteni, hogy a heti három tanóra alatt alaposan tanítani, gyakorolni lehessen. Nagyon igazságtalannak tartom azt is, hogy a magyar diákok két tantárgyból, anyanyelvből és román nyelv- és irodalomból kell anyanyelvi szinten vizsgázzanak. Ennél nagyobb diszkriminációt el sem tudok képzelni, hogy a magyar és a román diák ugyanabból a tételből, ugyanazon pontozási rendszer alapján kell vizsgázzon. Azáltal, hogy anyanyelvi szinten kérik a románt, a diákokat nem tanítják meg jobban románul, ami a kimondott cél, hanem épp ellenkezőjét érik el. Hiszen sok olyan dolgot kell megtanuljanak, amire a mindennapi életben soha nem lesz szükségük. Nem hiszem, hogy van még ilyen más országban. Ez a rendszer nagy hibája, s feltétlenül ki kell küszöbölni. Tudomásom szerint volt már több olyan találkozó a román szakos tanárokkal, ahol megbeszélték, hogy legyen egy kisebbségi tanterv, s ebben az ügyben történtek tárgyalások. De konkrét lépésekre lenne szükség.

– Osztályfőnökként tanúja a diákok útkeresésének is. Mennyire kristályosodik ki tizenkettedikben, hogy folytatják-e és hol folytatják tanulmányaikat?

– Nagyon fontos elkezdeni a pályaorientációs beszélgetéseket már tizenegyedik osztályban. Tizenkettedik elején a diákok 60-70 százaléka már tudja, hogy hova szeretne menni. S ahhoz, hogy egy jó egyetemre bekerülhessen, például az orvosira vagy a kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemre, már tizenkettedik elején el kell kezdenie készülni. Fontos, hogy már tizenegyedikben legyenek pályaorientációs programok. Ezek is befolyásolták a diákokat, de azért a marosvásárhelyi bolyais diákok céltudatosak, tudják, mit szeretnének. Abban a négy végzős osztályban, ahol tanítottam, végigkérdeztem a diákokat a második félév kezdetén, s legtöbben tudtak válaszolni, hogy hova készülnek.

– A valós képességeiknek megfelelően választanak egyetemet, továbbképzést a fiatalok, vagy inkább a barátok döntése befolyásolja őket?

– A mi diákjaink nyolcvan százaléka tudatosan és jól választ, képességeinek megfelelően. Van húsz százaléka, aki a szülők, barátok befolyására választ, s aztán rájön, hogy az mégsem neki való. Ez minden generáció esetében így van, de azért ezek közül a diákok közül is a legtöbben aztán megkeresik és megtalálják a saját útjukat és azon folytatják. Az általam tanított négy osztály minden diákja a továbbtanulás mellett döntött. Nem találkoztam azzal az elképzeléssel, hogy egy évet-kettőt pihenek, dolgozom, s azután folytatom a tanulást. Mindenkinek van elképzelése, hogy hova szeretne menni, hol szeretne továbbtanulni. Akik itthon maradnak, azok közül sokan választják az orvosit, illetve a Babeş–Bolyai Tudományegyetem különböző képzéseit. Szomorú tény, hogy csaknem harminc százalékuk a külföldet választja, Budapesten szeretnének továbbtanulni. Sokan már érettségiztek Magyarországon, mert ott másképp pontoznak, s ez a felvételi idején fontos. Ott sokkal erősebb az oktatási rendszer, nehezebb a felvételi, s a későbbiekben is működik a szelekció, csak a legjobbak maradnak az egyetemen. Sajnos ez nálunk nem így van, sokszor nem azok kerülnek be az erős iskolákba, akik valóban megérdemlik, hanem azok, akiknek elemi osztályokban jó jegyeik voltak.

– Országos szinten irányelv, hogy a diákok egy részét szakiskolai képzés felé irányítsák, s ne a líceumi osztályokba. Csökkenteni akarják a líceumi osztályok számát. Érződik ez valamilyen szinten a Bolyaiban?

– Tudjuk jól, hogy szükség van szakiskolákra és jó szakemberekre. Az a baj, hogy ezt nem céltudatosan szervezik meg és népszerűsítik. Egyszerű lenne egy felmérést készíteni, hogy a hetedikesek, nyolcadikosok milyen szakmát szeretnének tanulni, s megnézni, hogy arra egy adott térségben szükség van-e. S ezen adatok alapján indítani a szakiskolákat. Nálunk, tudomásom szerint, ez nem így történik, hanem esetleges az osztályok indítása. Holott szükség van a szakképzésre, s olyan osztályokra, ahol szakmát tanulhatnak azok a diákok, akik nem tudnak érettségizni. A Bolyaiban mindig túljelentkezés van, a meghirdetett líceumi osztályok mindig betelnek.

– Visszatérve a iskolától már elbúcsúzott, s az érettségi előtt álló diákokra. Mit tanácsolt nekik az utolsó osztályfőnöki órán?

– Kitartásra szoktam buzdítani őket, arra, hogy céljukért addig harcoljanak, amíg elérik. Arra biztatom őket, hogy soha ne próbáljanak csalni, mindig igazságosan próbálják elérni céljaikat. S azt is mindig szívükre kötöm, hogy amennyiben lehet, maradjanak itthon, ha nem is Marosvásárhelyen, de Erdélyben, s itt tanuljanak, dolgozzanak.