Trianon tévhiteiről: a dualizmus korában sokkal több jog illette meg az erdélyi románokat, mint ma az erdélyi magyarokat

– A kommunista rendszer időszakában nem csak Magyarországon, hanem a teljes Kárpát-medencében Trianon kérdése tabutéma volt. Az utódállamok történészei sajátos értelmezésük szerint tálalták a területszerzést, a történelmi Magyarország feldarabolását. A Kádár-rendszer bukása után mennyire változott meg a magyar történetírás?

– Én úgy látom, hogy a rendszerváltás előtt csak Magyarországon volt tabutéma Trianon kérdése. Az utódállamokban, mint a magyarokra kimért jogos büntetést értelmezték a békediktátumot. Ne feledjük, a hazánkból területeket kapó országok mindegyikében a nacionálkommunizmus volt jelen, elsősorban nemzetben gondolkodtak, s csak utána vélték magukat kommunistáknak.

Pontosabban csak az beszélhetett, aki azzal, hogy kinyitotta a száját, azt támasztotta alá, hogy megérdemeltük, amit kaptunk. S ez a tudományos berkekre is igaz volt. Például Dolmányos István marxista történész narratívája szerint „a Lex Apponyi joggal vált az iskolapolitikai eszközökkel folytatott, kudarcra ítélt asszimilációs kísérletek szimbólumává”, amit aztán a nemzetközi szakirodalom is rendszeresen hivatkozott, még a rendszerváltozás után is, mondván: lám-lám a magyarok saját maguk is bevallják, hogy erőszakosan asszimilálni akartak minden, a Magyar Királyság területén élő nemzetiséget. Egy másik, 1979-ben megjelent munka szerint: „A soviniszta és klerikális politikát ekkoriban felfokozó gróf Apponyi Albert miniszter által beterjesztett törvényt nemcsak a nemzetiségek, hanem a munkásmozgalom sajtója is élesen támadta.” 1990 után egyre több magyar történész igyekezett a szemenszedett hazugságokat bizonyítékokkal, levéltári forrásokkal cáfolni, ennek ellenére bőven van még dolgunk. Elég, ha csak azt mondom, hogy Apponyi Albert iskolaügyi törvényei kapcsán írt munkák szinte mindegyikében hivatkozási alap a már említett Dolmányos.

Maniu a Román Nemzeti Komité egyik gyűlésén 1912–1913 fordulóján így fogalmazott: „Nem lehet köztünk és a magyarok között béke. Vagy mi nyomjuk le őket, vagy ők minket.”

– Elnyomást éreztek a románok a Monarchiában?

– Elnyomásról szó sem volt. Csak álmodunk jelen pillanatban, hogy a határon túli magyar közösségeinket legalább olyan jogok illessék meg, mint amilyen jogaik a dualizmus időszakában például az erdélyi románoknak is voltak. Magyarországot a nemzetközi sajtóban is a népek börtönének állították be, miközben a Román Királyságba éppen ekkor a nem román ajkúak erőszakos asszimilációnak voltak kitéve. Például Spiru Haret minisztersége alatt sorra születtek az olyan törvények, amelyekkel megpróbálták ellehetetleníteni a nemzetiségi magániskolákat – valamint azokat az iskolákat, amelyekbe zömmel nem románajkú növendékek jártak. S amennyiben ez nem ment, akkor az ilyen iskolák falai közé is megpróbálták „becsempészni” a román nyelvet és „szellemiséget”. Nem volt ezt véletlen:

A 19–20. század fordulóján a soviniszta román kormányok nem bántak kesztyűs kézzel más nemzetiségi tanintézményekkel sem, amelyről tanúskodnak az al-dunai görögöknél tartott, kiutasításokkal is járó házkutatások és iskolabezárások, valamint a zsidó tanintézetek vallásos szokásrendjébe durván beavatkozó intézkedések. S miközben mindezek zajlottak, az egyetemet végzett, magyarul anyanyelvi szinten beszélő nemzetiségek az erdélyi románok „üldöztetéseiről” panaszkodtak parlamenti felszólalásaikban.

Azért mondom, hogy majdnem, mert az utódállamok mohosága vérlázító volt: a románok a Tiszáig követeltek területeket, a szerbek a szekszárdi borvidékre is igényt tartottak volna, a csehszlovákoknak Miskolc is kellett volna. A nemzetiségekkel való megegyezésre úgy, hogy az nem veszélyezteti az ország integritását, szinte semmi esély nem volt. Ezt bebizonyította 1848/1849 is.

– Gyakran emlegetjük a Gyulafehérvári Nyilatkozatban megfogalmazott ígéreteket, amit a románok tettek a magyarok és németek irányába Erdélyben, és amiből nem valósult meg semmi. Születtek-e hasonló záradékok a Trianoni Békeszerződésben is?

– A trianoni békediktátumba a magyar békedelegáció 1920. januári párizsi jelenlétét követően raktak kisebbségvédelmi klauzulákat, de azokat csak papíron tüntették fel, a gyakorlatban soha nem léteztek. Az erdélyi németek 20. századi története a világ minden népe számára komoly tanulság. Jelentős szerepet játszottak abban, hogy Erdélyt Romániához csatolták, de rövid időn belül megtapasztalták, hogy a román ígéreteknek hinni hatalmas hiba volt. A II. világháborút követően meg arra a sorsra jutottak, hogy – mint az állatvásárban az állatokat –, darabszámra adták el őket, s kénytelenek voltak hazájukat elhagyni és idegen földön kellett új életet kezdeniük. De talán nincs is mit ezen csodálkozni. Iuliu Hossu görögkatolikus román papot, aki az 1918. december 1-jei gyulafehérvári nagygyűlés emblematikus alakja volt, Nagy-Románia egyik „bábáját” a román kommunisták kergették a halálba.

– Az elmúlt 103 év év távlatából mit jelentett a Kárpát-medencei magyarság számára Trianon? Hogyan dolgoztuk ezt fel, mennyire él velünk?

– Az elmúlt százhárom esztendőben nem született egyetlen olyan generáció sem – bár a kommunista és a rendszerváltozást követően az időszakonként hatalomra kerülő szocialista-liberális kormányok többször mindent megtettek annak érdekében, hogy ez így legyen –, amely feledni tudta volna azt, hogy milyen igazságtalan ítélet született az első világháború lezárásaként Magyarországra vonatkozóan. Egyetlen generáció sem volt, amely elfelejtette volna az országhatáron kívül rekedt nemzettestvéreit, és védelmére kelt akkor is – például az 1988. június 27-én rendezett Hősök terei tüntetésen –, amikor súlyos következményekkel járt, járhatott ez a kiállás. Joggal tehetjük fel a kérdést:

Mi lehet a magyarázat arra, hogy 1920 óta minden generáció – ki-ki a maga kora által nyújtott lehetőségeket igénybe véve – szomjazik arra, hogy minél mélyebben megismerje Versailles előzményeit, az ott történteket és következményeit? Minden bizonnyal a „Trianon-ismeretszomjat” leginkább az a magatartás is inspirálja, amely az utódállamok részéről az első világháború végétől napjainkig tapasztalható. Valószínűleg, ha a Magyarország testéből lakmározók gyakorlatba ültették volna a békediktátum kisebbségvédelmi előírásait, valamint kisebbségtámogató intézkedéseket hajtottak volna végre, akkor másképpen tekintett volna az utókor a történtekre, de a legkisebb szándék sem volt részükről, hogy mindezeknek érvényt szerezzenek. A két világháború közötti időszakhoz képest – pedig ezeket az évtizedeket is bőven tarkították magyarellenes intézkedések – sokkal nagyobb vehemenciával próbálták a határon túli magyar közösségeket felszámolni, beolvasztani a második világháborút követően. Abból kiindulva, hogy lám-lám egy meghúzott határ, legyen az bármilyen nemzetközi megállapodásból fakadó, nem tekinthető szentnek és sérthetetlennek, korántsem örökre szóló – hisz az 1938 és 1941 közötti revíziós évek ennek ékes bizonyítékai voltak –, Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia a legnagyobb odaadással vetette bele magát abba a munkába, amivel a magyar kisebbség teljes eltüntetését tűzte ki célul. Mindezzel természetesen nem a feledés homályába vesztek az első világháború végén történtek, hanem újból és újból feltépődött a seb, s nem volt olyan magyar, éljen a világ bármelyik tájékán, akit ne foglalkoztatott volna a trianoni kérdéskör.

– Történészként milyen esélyt lát Trianon orvoslására?

– A jövőt illetően Trianon orvoslására két lehetőség kínálkozik. Az egyik és ez a legfontosabb, demográfiai mutatóinknak muszáj javulnia.

A másik fontos tényező: a magyar gazdasági szupremácia megteremtése a Kárpát-medencén belül. E kettőn múlik a következő száz esztendőnk! De mielőbb eredményeket kell elérnünk e két téren, mert gondolkodásra, hezitálásra nincs idő!