Tájhaza és vasketrec

– A Limes-kör találkozóin született anyagok máig forrásértékűek, miközben a vállalkozás első percétől fogva veszélyesnek számított. Milyen jövőt jósoltak munkájuknak önök, erdélyi magyar ellenzéki értelmiségiek?

– A Limes-kör megalapítása tudatos, átgondolt lépés volt részemről. Nagyjából 1985-ben vált világossá, hogy az ugyan erősen korlátozott, de mégiscsak rendelkezésre álló nyilvánosság keretei a korábbi évekhez viszonyítva rendkívüli módon beszűkültek. Nyilvánvalóvá vált: egy párhuzamos belső nyilvánosságot kell megteremtenünk, amelynek egyértelmű hátránya, hogy illegalitásba kényszerül, előnye viszont, hogy nem érinti a cenzúra. Hogy mi lesz a vége, nem tudtuk, nem is tudhattuk – a terv az volt, hogy az anyagokat Magyarországra juttatjuk, mivel egy része annak, amiről beszéltünk és írtunk az akkor sokkal komplexebb és toleránsabb magyarországi nyilvánosságba már belefért. Döntő része viszont abba sem, hiszen mi a kommunizmus utáni korszakra készültünk, arra, hogy a demokrácia helyreállításával vagy megteremtésével milyen új lehetőségek adódnak a számunkra. Ezért az anyagok nagy részét a magyarországi párhuzamos nyilvánosságban publikálhatták volna. Ez volt a stratégia, ami azért nem sikerült, mert minden mozdulatunkat figyelték, és mielőtt az átküldendő anyag összegyűlt volna, lecsaptak ránk.

– Mi lett az elkobzott írásokkal?

– Az anyagok jelentős részéből volt egy tartalék példányom, ezeket áttelepülésemkor sikerült Magyarországra vinnem. Másrészt, amikor a Szekuritáté levéltárában saját dossziém iránt érdeklődtem, azt nem kaptam meg, egy négykötetes Limes-összeállítást viszont igen. Ebben benne vannak a lefoglalt írások, olyanok is, amelyekről nem volt másolatom. Az akkor legfrissebb tanulmányomnak például még a piszkozatát is elvitték, így viszont előkerült… Mostanában egyébként épp olyan téma foglalkoztat, ami a Limes-találkozók során merült fel. Bíró Béla egyszer azt mondta: gondolkodjunk el azon, hogy a liberális demokrácia többségi demokráciát jelent, vagyis az alávetett helyzet a rendszer megváltozásának ellenére is változatlan maradhat például egy Kolozsvár típusú településen, ahol bár demokratikus körülmények között, de továbbra is kisebbségben, azaz alávetett helyzetben leszünk. Minket ez a gondolatmenet akkor nagyon megdöbbentett, de látnoki megérzés volt: a román nemzeti hegemónia és a nemzetállam adott. Ez a brutális valóság: nem mintha korbáccsal üldöznék a magyarokat, de nap, mint nap tapasztaljuk, hogy a magyarság egyre fogy és marginalizálódik, csak foltokban marad meg. S már nem csak Kolozsváron, hanem Nagyváradon is érezhető ez.

– Soha nem gondolt a Romániába való visszaköltözésre?

– Mivel Szalárdon születtem, nekem Nagyvárad a város. Már a múlt század hatvanas éveiben vegyes lakosságú volt, azt valahogy fel tudtam dolgozni, de az a Nagyvárad, amely 2006-ban fogadott, amikor a Partiumi Keresztény Egyetemen főállásban kezdtem el tanítani, már teljesen más volt. Látnom kellett, hogy mit jelent húszszázaléknyi magyar lakosság egy több százezres városban egy amúgy jobbára pozitívnak mondható helyzetben. A visszaköltözésem nem volt teljes, mert bár Magyarországon sem tudtam teljes mértékben szocializálódni – így a szó teljes értelmében sohasem váltam „magyarországivá” –, be kellett látnom, hogy a visszatelepülésnek is korlátokat kell szabnom, mert elhagytam egy közeget 1988-ban, és 2006-ban – Hérakleitosz szavaival élve – már nem léphetek ugyanabba a folyóba. A senki földjén létezem, ami alapvetően nem rossz. Lelkileg nem könnyű ezt feldolgozni, de elviselésében, sőt, pozitív oldalának élvezésében óriási segítségemre van, hogy nekem voltaképpen egyfajta „mikrohazám” van. Ezt a németek a Heimat kifejezéssel írják le, és magyarul nagyjából „tájhazát” jelent. Keleti csücske a Nagyváradhoz közeli Hegyközszentimre, ahol családi szőlősünkben egy öreg pince fölé építettem egy kis házat. A másik csücske ennek a speciális tájhazának – a szintén í-ző – Mezőtúr, ahol a Hortobágy-Berettyó és a Hármas-Körös folyik. Az utóbbi egyik csendes holtága, a Peres mellett van a másik „birtokom”, egy kis faház. Amúgy Budapest mellett, Csömörön lakom, ahol az „őslakók” – „tótok” és „svábok”, jó magyarok, persze – lassan kisebbségbe kerülnek az olyan be-, illetve a városból kitelepülőkkel szemben, mint amilyen a mi családunk is. Csömör és Nagyvárad, tavasztól későőszig pedig Mezőtúr és Szentimre között ingázva empirikus értelemben folyton beleütközöm az országhatárba, amit persze tulajdonképpen nem veszek figyelembe. Nem érdekel, mint ahogy a két ország aktuálpolitikája sem foglalkoztat különösebben. Két témával foglalkozom: az egyik a globális geopolitika, amely mindig a kedvenc szórakozásom volt, a másik egy tavaly elkezdett kutatás a 20. század eleji magyar nemzeti hegemónia dilemmáiról.

– Mi érdekli a lassan több mint száz évvel ezelőtti Magyarországgal kapcsolatban?

– Ami engem most foglalkoztat, az természetesen összefügg az utóbbi évek említett alapélményével. 1910-ben a Horvátország nélküli Magyarország 56 százaléka volt magyar anyanyelvű, s ha a történelem nem szól közbe, ez az arány 60–65 százalékig emelkedhetett volna. Ez már elég lett volna a fokozatosan demokratizálódó körülmények között is a magyar nemzet hegemón pozíciójának a megőrzéséhez, amit nem szabad összekeverni a szupremáciával. Egyik kedvenc szerzőm, az úgynevezett revizionista-cionista Vladimir Jabotinsky mondja, hogy az országokkal kapcsolatos legfontosabb tény nem a jogokkal, hanem a számokkal áll összefüggésben. Azzal, hogy ki van többségben, és hogy ez a többség mekkora.

– Ennek függvényében lényeges tehát a század eleji Magyarország?

– Igen, mert döntő jelentőségű, hogy akkor (egészen pontosan 1900-ban) billent át az 50 százalékon az arány. A magyarság számarányának a jelentős növekedése egyrészt a magas születési arányszámnak, másrészt a nagyarányú asszimilációnak volt köszönhető. Ennek a perspektívának 1918-ban vége szakadt, és egy másik logika kezdődött, amelynek már csak passzív tárgyai lehettünk. A Magyarországgal szomszédos területeken olyan mértékben marginalizálódtunk, hogy – kis túlzással – lassan már maximális jogokat is adhatnának, nem lenne különösebb jelentősége. Az egyetlen kivétel a két székely megye, ahol még megmaradt a lokális többségünk. Ezért akarják beolvasztani őket egy helyileg is román többségű régióba.

– Nagy visszhangot kiváltott tanulmánya, Az erdélyi kérdés szerint a kilencvenes évek végén Románia előtt két út állt: vagy sikeres lesz, és egyfajta föderalizációt megvalósítva sikerül Erdély szintjére emelkednie, vagy a sikertelen országok sorsára jut. Hogyan gondolkodik minderről ma?

– Több szempontból is releváns a kérdés, hisz ez a tanulmányom – amelyben az volt a revelációszerű, hogy Erdély választási térképe mennyire eltér az ókirályságitól – volt tulajdonképpen a Provincia című, 2000 és 2003 között működő folyóirat elindítója is. Megismerkedtem olyan erdélyi románokkal – többek között Alexandru Cistelecannal, Traian ªteffel és Daniel Vighivel –, akik érezték Erdély potenciális előnyhelyzetét a Regáttal szemben, és elindítottuk a kétnyelvű kiadványt. Az általunk képviselt alternatíva akkor megoldást jelenthetett volna arra, hogy egyfajta társnemzeti státust érjünk el – Erdélyen belül! Egy kisebbség nem kerülhet hatalomra, vagy ha igen, szövetségesekre van szüksége, hogy ki tudjon törni a determináltságból, a számok vasketrecéből, amire az alárendeltség ítél. Ezért úgy gondoltam, ha össze tudunk fogni az erdélyi románokkal, és Erdélyen belül létre tudunk hozni egy regionalista, transzszilvanista alapon álló többséget, az megoldást hozhat.

– Mégsem jelentett megoldást ez az elképzelés. Miért?

– 2003 körül eljutottunk arra a pontra, ahol az értelmiségi elképzelés már nem volt elegendő arra, hogy mobilizáljuk a potenciális „transzszilvanista” többséget a nem erdélyi, hanem sokkal inkább összromán mentalitású populációval szemben. Ezért felmerült egy valóban transzetnikus párt létrehozásának a gondolata (annál is inkább, mert egy nyilvánvalóan diverziós céllal, a mi törekvéseink diszkreditálására létrehívott ilyen párt, a Sabin Gherman-féle már létezett), amellyel kapcsolatban viszont a Provincia-csoport megosztott volt. Egy része kész volt a politika mezejére lépni, más része ódzkodott ettől. Döntő jelentőségűvé végül az egyik nagyváradi megbeszélésünk vált, amelyen részt vett Smaranda Enache is. Nekiszegeztük a kérdést: vállalja a párt vezetését vagy sem? Úgy gondoltuk ugyanis, hogy tökéletesen kétnyelvűként a magyarok számára is elfogadható volna. Smaranda ott és akkor viszont nem vállalta a tisztséget, ami azért is lényeges, mert csak az a pillanat jöhetett számításba. Közzétettünk ugyanis egy memorandumot, amelynek a mintegy ezer aláírójára akkor lehetett volna támaszkodni.

– A Limes kevésbé bír kétértelmű jelentéssel, mint a Provincia. Miért épp ezt a nevet kapta a kiadvány, s majd a csoport is?

– Az első javaslatom a „Diéta” volt. Ám ennek is van egy köznapi, kevésbé szerencsés jelentése, ráadásul román barátaink kissé erősnek érezték az erdélyi országgyűlésre való egyértelmű utalást… Ezért döntöttünk végül a „Provincia” mellett, amelynek az én fülemben egyáltalán nem a pejoratív jelentéstartalma dominál, hanem az, amit egy római provincia asszociál. Ami persze nem Róma, de nem Bukarest és nem is Budapest.

Molnár Gusztáv
Filozófus, politológus, 1948. november 20-án született a Bihar megyei Szalárdon. Nagyváradon érettségizett, majd a Babeº-Bolyai Tudományegyetemen szerzett történelem-filozófia szakos diplomát. Pályáját a Kriterion Könyvkiadó bukaresti szerkesztőjeként kezdte. 1988 tavaszán Magyarországra költözött. A rendszerváltás után a Teleki László Alapítvány Dunatáj Intézetének, majd geopolitikai kutatócsoportjának vezetője. A 2000 és 2003 között megjelent Provincia című politikai és kulturális havilap kezdeményezője és Alexandru Cistelecannal együtt társszerkesztője volt. 2006 óta a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem docense. 2009-től geopolitikai blogot vezet az interneten (vilagnaplo.hvg.hu). Kötetei: Az elmélet küszöbén (tanulmányok, 1976), Ó, Anglia, Anglia... (esszé, 1984), Alternatívák könyve I-II (tanulmánykötet, 2007), Beszélgetések Méliusz Józseffel – 1930-1939 (2012).