Szobrot kap Kolozsváron Dávid Ferenc

– Az 1568-as tordai országgyűlésen meghirdetett vallásszabadság napjának ünnepsége felvonulással ért véget. Mit üzennek ezzel a helybélieknek?

– A templomi ünnepség Tordán amiatt egészült ki felvonulással, hogy a helybéliek figyelmét felhívjuk az esemény jelentőségére és történelmi fontosságára. Lassan ugyan, de változnak az idők. A Tordai Történelmi Múzeumot némiképp átrendezték, így az országgyűlésen a Dávid Ferencet ábrázoló Kőrösfői-Kriesch Aladár-festmény már nincs eldugva, végre jól látható helyre került. Csodálkoznak is eleget az alkalmazottak, hogy sok magyar vagy éppen tengerentúli vendég éppen ezt a képet keresi...

– A 449 évvel ezelőtt született határozat mégsem hozott békés évszázadokat az erdélyi unitáriusok számára. Mikor jött el ismét a nyugodt együttélés időszaka?

– Ha abból indulunk ki, hogy Dávid Ferenc korában Kolozsvár lakosságának nagyobb része unitárius volt, és nem egy erdélyi városban találtak menedékre a Lengyelországból elüldözött unitáriusok, Bethlen Gábor fejedelemsége alatt már akkorát fordult a kocka, hogy a háromszéki unitárius gyülekezeteket református püspökség felügyeletére bízták. Három évszázadon át az unitárius egyház lényegében még egyházalapító püspökéről sem tudott megemlékezni, mert mindig védekező álláspontra kellett helyezkednie. Megtűrtek, de elvették nyomdánkat, a rekatolizáció folyamán a kolozsvári főtéri templomot – templom nélkül maradt sok más gyülekezet is –, és fejünkre olvasták a szombatos mozgalmat. Csak a 19. század végén nyílt lehetőség arra, hogy az egyház megemlékezéseket, emlékünnepélyeket tartson, és beszélni lehessen a vallásszabadságot kimondó törvényről, amely egykoron mindenféle megtorlástól megvédte az unitárius közösségeket.

– Mennyire volt jótékony hatással az egyházra az 1867-es osztrák–magyar kiegyezés?

– Igazából az 1867-es kiegyezéstől az első világháborúig tartott az az időszak, amikor végre levegőhöz juthatott az unitárius egyház. Ki tudta építeni a lelkészképzést, és föl tudta venni a kapcsolatot az angol és az amerikai unitáriusokkal. Az ott tanuló erdélyi papok hozták be a teológiába azt a fajta liberalizmust, amiről ma nagyon nehéz beszélgetni, mert a szónak már egészen más a kicsengése. A kiegyezés után az egyház szervezetileg és szerkezetileg is próbál megerősödni: a gyülekezetek, a presbitériumok, az egyházi iskolák, a folyóiratok kiépülésének és megerősödésének az időszaka ez.

– Mekkora szerep jutott az egyházi oktatás megerősödésének?

– Az unitárius egyháznak végig erős iskolája volt, amire a kiegyezés utáni időszakban már nagyobb hangsúllyal lehetett építkezni. Egyházi oktatásunk színvonalát mutatja, hogy amikor a 19. század második felében Kolozsváron megalakul az egyetem, a kollégium teljes tanári karát átveszik. Az unitárius iskolákban mindig nyitott szellemű tanítás folyt, gyorsan bevezették a természettudományok tanítását is. Alaptanításunk szerint meg kell tartani a tudás és a hit egyensúlyát. Manapság örvendünk annak, hogy a vallásoktatás visszakerült az iskolákba, de számomra nem mindegy, hogy a gyereknek mit és hogyan tanítunk. Dogmatikát vagy tényleg evangéliumot viszünk, hogy örvendjenek? Nem biztos, hogy egy 10 éves gyereknek Lázár föltámasztásáról kell beszélnünk ahelyett, hogy a számára sokkal könnyebben megérthető Irgalmas Szamaritánusról szólnánk.

– A 20. század eleje óta sok unitárius lelkipásztor megfordult az Egyesült Államokban. Többen idehaza, Erdélyben próbálták kamatoztatni tapasztalataikat, és a mezőgazdaság megújítására is kísérletet tettek, szövetkezeteket, gazdaegyleteket indítottak. Mi lett ezzel az örökséggel?

– A kommunista éra a sikeres szövetkezeti kezdeményezéseket leradírozta. Az 1948 utáni időszakban sok minden gyökeresen megváltozott. Gyülekezeteink egy része mára nagyon elöregedett és elszegényedett, éppen amiatt, mert a székely embert mindenéből kiforgatták. 27 év óta folyik a vita a magyar oktatásról, de a székely falusi emberrel senki nem foglalkozik. Kicsit túlzás, de azt kell mondanom, hogy az én nemzedékemmel kihal a földszeretet is. Ma már nincsenek mezőgazdasághoz értő emberek. Ezt kellene újratanítani. Vannak persze pozitív példák, de a sikeres gazdálkodást biztosító szövetkezésre az emberek hatalmas bizalmatlansága miatt látok kevés esélyt. Tudjuk, mi történt a kollektivizálással, és az is nyilvánvaló, hogy akik tömbháznegyedekben nőttek fel, nem térnek vissza gazdálkodni. Dédszüleim elmentek Amerikába, hazajöttek és földet vásároltak, jött a román világ, elvette tőlük. Később a nagyszülők mentek Pestre vagy Bukarestbe kőművesként dolgozni, és amikor hazajöttek, ismét földet vásároltak. A gazdálkodásban volt egy közös forgórendszer, és még ott is nagyon sok mindent közösen oldottak meg, ahol nem működött gazdaszövetkezet. 27 év óta ezt a hagyományt nem sikerült újjáéleszteni.

– Az egyházközségek által visszakapott földterületek tehát nem jelentenek akkora jövedelemforrást, mint régen.

– Egyházközségeink 50–70 százalékban kapták vissza egykori birtokaikat. Jó eset az, ha egy nagyobb vállalkozónak bérbe tudják adni, amiért gabonát vagy pénzt kapnak. Fehér hollóként az a lehetőség is adott, hogy maga a lelkész gazdálkodik, ennek viszont az a veszélye, hogy a pap és a gyülekezet között feszültség keletkezik, mert egyesek szerint „tollasodik” a lelkész. Sok helyen azonban ezek a területek műveletlenek. Régen a kolozsvári kollégiumnak 500 hektár birtoka volt, aminek a töredékét kaptuk vissza. Az erdőrészek annyira le vannak tarolva, hogy jó darabig semmiféle jövedelmünk nem származik belőle.

– Az unitárius egyház hogyan készül a reformáció ötszáz éves évfordulójának a megünneplésére?

– Erdélyben a protestáns egyházaknak jó a kapcsolata, rendszeresen találkozunk. A rendszerváltás után, amikor az erdélyi és a magyarországi unitárius egyház egyesült, igyekeztünk részt venni az ökumenikus imaheteken, jó kapcsolatot építettünk ki a magyarországi egyházakkal is. Amikor először hallottam a Reformáció Emlékbizottságról, arra gondoltam, hogy itt egy szép összefogás készül. A püspökökkel való beszélgetésből derült ki, hogy valójában nem lesz közös ünneplés, mindenki a maga egyházkerületében ünnepel, így aztán mi magunk is külön pályáztunk.

– Jövőre lesz 450 éves a vallásszabadságot kimondó tordai országgyűlés határozata. Ezt hogyan ünneplik?

– 2018 valóban mozgalmas esztendő lesz az unitárius egyház életében. Év elején teológiai konferenciával nyitunk erdélyi, bukaresti, magyarországi és amerikai teológusok részvételével. Ha addig elkészül, jövő júniusban szeretnénk felavatni Kolozsvár belvárosában a Vallásszabadság Házát. A volt püspöki rezidencia alapos restaurálási munkálatokon esik át, ez ma Kolozsvár második legrégebbi háza. A harmadik nagy tervünk Dávid Ferenc szobrának felállítása a kincses városban. Az 1900-as évek elején született ötletnek bő száz évet kellett várnia a megvalósításra. A helyi önkormányzattal két éve próbálkozunk eredménytelenül egy köztéri hely kijelöléséről: minden javaslatunkat elvetették, vagy nem tárgyaltak róla. Az az elképzelés is meghiúsult, hogy a főtéri római katolikus templom kertjébe állítsuk fel a szobrot. Végül maradunk saját portánkon: Dávid Ferenc szobra a kolozsvári belvárosi unitárius templom és a kollégium közötti nyitott térre kerül.

– Polémiát okozott az unitárius egyház kiállása a homoszexualitás mellett. A romániai történelmi egyházak közül egyedül önök nem írták alá Bukarestben az ezzel kapcsolatos, közös állásfoglalást. Ez mennyire osztja meg a híveket?

– Szeretném hangsúlyozni, hogy az unitárius egyház nem mondta ki és nem is fogja kimondani az egyneműek házasságát, ez a köztudatba bevitt csúsztatás. A házasság, mint fogalom, a magyar alaptörvényben is rögzítve van férfi és nő között, de tudomásul kell vennünk, hogy ezen kívül vannak más kapcsolatok is. Mi tiszteletben tartjuk mindenki döntését, mert azt valljuk, hogy a Názáreti Jézus nem a kizárólagosságot hirdette. Nem hiszem, hogy a homoszexualitás körül kialakult vita ma a kereszténység legnagyobb problémája. Lehet, hogy rossz a hasonlat, de ha egy családnak van egy púpos gyereke, azt nem dobja el, nem küldi gyehennára, de nem is helyezi a kirakatba.

– A rendszerváltás óta nagyon sok erdélyi unitárius lelkész tanult az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában. Mit lehet ezekből a tapasztalatokból ma Erdélyben alkalmazni?

– Az angol egyetemeken inkább a teológia terén tudnak elmélyülni, Amerika pedig a gyülekezetszervezés jó iskolája. Minden erdélyi unitárius gyülekezetnek van egy amerikai testvérgyülekezete, és ezeknek a kapcsolatoknak mintegy hetven százaléka ma is működik. A kinn tanultak hatására Erdély-szerte beindult egy erjedési folyamat az istentiszteletek mellett kiépülő különböző foglalkozások, gyülekezeti kapcsolatok révén. Az a jó, hogy az erdélyi embernek van egy veleszületett normális szűrőrendszere, így a külföldi példákból csak azt veszi át, amit maga számára jónak ítél.

– Az egyházak iránti általános érdektelenség, a kiürülő templomok jelensége, gondolom, az unitárius egyházat sem kíméli. Van-e erre gyógymód?

– Egyházi életünk lelkész­centrikus, ezért lényeges, hogy a lelkész szakmailag jól felkészült legyen. A teológiai oktatás ma már olyan szinten áll, hogy képesek vagyunk hiteles prédikátorokat képezni. Olyan lelkészre van szükség, aki nemcsak szépeket mond, hanem szépeket is tesz. Az elöregedett gyülekezetekben az a kérdés, hogy egy huszonéves fiatal lelkész meg tudja-e találni a hangot a gyülekezet idős tagjaival. Én abban látom a jövőt, ha újra tudjuk értelmezni kapcsolatainkat. Olyan alkalmakat kell teremteni, ahol az emberek le tudnak ülni beszélgetni, és megtalálják kérdéseikre a választ. A pap mindenre nem tud válaszolni, ezért szükséges az értelmiségiek beépítése. A jövő feladata, hogy tanárnak, mérnöknek és más értelmiséginek is feladatokat adjunk. Ezen az úton kell haladni gyülekezeteink újjátervezésében. Ebben a folyamatban fontos szerep vár a szociális háló kiépítésére. Kolozsvár esetében már kidolgoztunk egy olyan hálózatot, hogy utcánként – vallási hovatartozástól függetlenül – hány magyar lakik és kinek van szüksége segítségre? Ez a többi egyházakkal közösen sokkal hatékonyabb és eredményesebb lenne. Mai szórványosodó településeink magyarságán leginkább az egyházak összefogásával lehetne segíteni.