Sziget elveszett arculatformálói

– Ahogy első könyvének bevezetőjében is vallja, kettős kultúrájú családban született: édesanyja magyar, édesapja pedig román. Mégis a zsidókról írt könyveket. Miért?

– Igaz, hogy zsidók nem voltak a családban, de nagyon sok más vallású és nemzetiségű igen. Édesapám pravoszláv vallású besszarábiai paraszt román szülők gyermeke, édesanyám magyarországi nemesi családból származik, de akad a rokonságban református magyar és örmény is. Engem anyám vallása szerint római katolikusnak kereszteltek. E „vegyességből” adódóan a mi családunk a saját vallásain kívüli rokonok, barátok, szomszédok ünnepeiről is megemlékezett. A keresztény ünnepeket mindkét naptár szerint megültük, a török fagylaltgyáros Szála bácsi iránti tisztelet okán a Ramadanról is szó esett. A nagyon sok zsidó barátra, ismerősre való tekintettel a Rosh Hashanaht, a szukkót vagy a hanukát is megemlítettük. Ilyenkor édesanyám sajátos ételeket készített, és mindegyik ünnepkör eredetét elmagyarázta nekem, azok jelentőségét és a hozzájuk fűződő hagyományokat. Én például kicsi korom óta karácsonyfát díszítettem, de a hanuka gyertyáit is meg tudtam gyújtani, és azt is megtanultam, hogy a katolikus templomban le kell venni a kalapot, a zsinagógában pedig föl kell tenni a sábeszdeklit. A legjobb gyerekkori barátom pedig egy zsidó, Bruckstein Frédi volt.

– A családi élmények mellett mikor döntötte el, hogy alaposabban foglalkozni akar a zsidóság történetével?

– A konkrét munka akkor kezdődött, amikor a helyi zsidó hitközség vezetője, Harry Markus szórólapot tervezett, és megkért, hogy írjak egy rövid történetet a szigeti zsidóságról. Elkezdtem utánaolvasni a dolognak, és a vártnál jóval több adat és történet került a felszínre, az újságcikkek, levéltári adatok olvasása mellett azt is megtudtam, hogy filmeket is készítettek Szigetről. Egy csodálatos, a miénkkel párhuzamos világot fedeztem fel, amiről korábban semmit sem tudtunk. Megmutattam a feltárt gyűjteményt a hitközség vezetőjének, mire megkérdezte: miért nem írsz egy könyvet? Mire én: nem vagyok sem író, sem történész. De magamban valahol mélyen nagyon szerettem volna megtenni. Végül nem egy, hanem három könyv lett belőle, az első a szigeti zsidók történetét tárja föl, a második a személyiségeket mutatja be. A harmadik is elkészült az első világháborúban résztvevő zsidókról, a 85 gyalogos regiment történetéről, de ezt pénzhiány miatt még nem sikerült kinyomtatni.

– Honnan inspirálódott, illetve szerezte be az adatokat?

– A mindenki számára nyitva álló nagybányai archívum mellett a budapesti Széchenyi könyvtárban, valamint ukrán elekronikus könyvtárakban is kutakodtam. Ezenkívül sokat fordítottam magyarból, angolból, németből, oroszból. Helyben nagyon kevés dokumentum maradt, vannak viszont a polgármesteri hivatalnál régi munkakönyvek, munkaengedélyek, adóbefizetési lapok, amelyek különböző akadékoskodások miatt mindeddig feltáratlanok. Azért is fontosak, mert a politika és a történelem alakulása miatt gyakran áladatokat publikáltak. Hivatalos számok szerint a zsidók közel 40 százalékban éltek a ’20-30-as években Máramarosszigeten, de kutatásaim során kiderült, hogy majdnem kétszer ennyien voltak, és jelentősen rányomták a bélyegüket a város mai arculatára.

– Hogyan képzeljük el a zsidóság virágkorát Máramarosszigeten?

– A zsidókról származó első feljegyzések az 1600-as évek derekáról származnak, akkoriban érkeztek ide tömegesen. Szigeten soha nem volt zsidópogrom, ezért is alakult annyira számottevően a zsidóság számaránya. Nyolc nagy zsinagóga volt, de ezenkívül még működött 16 kisebb imaház – tulajdonképpen minden utcában létezett egy ilyen. A szigeti zsidók jiddisül, magyarul és románul is tudtak, de alapvetően magyar kultúrájú emberek voltak, magyar szellemben nevelkedtek. Gassner János könyvei alapján tanulta a fél világ a színészetet és a filmrendezést, a filmkritikát, mégis csak kevesen tudják róla, ő valójában Szigeten született. Hasonlóképp fontos személyiség Szigeti (Singer, Schachter) József világhírű hegedűművész, akit Bartók Bélához örök barátság fűzött. Rengeteget turnézott a világ minden táján, előszeretettel játszotta a kortárs Prokofjev vagy Sztravinszkij műveit. Nem kevésbé jelentős Frid Géza zongoraművész és zeneszerző sem, Bartók és Kodály diákja, majd később jóbarátja. Ő volt az egyetlen zsidó zongoraművész és zeneszerző, akit Mussolini meghívott koncertezni magához. Hollandiában élt, Beatrix királynő koronázásán is játszott.

– Hogyan fogadták könyveit a mai szigetiek?

– Az első könyvem, a Szigeti zsidók története bestseller lett 2009-ben, mind az ötszáz példány rekordidő alatt elkelt. Románul írtam a könyveimet, ugyanis fontosnak tartottam, hogy a teljes  mai szigeti lakosság megismerje a történelmét. A helyi hivatalos történelmet ugyanis csak 1918-tól errefelé írták, az azelőtt történteket nem szívesen hangoztatják. Ezenkívül az utóbbi évtizedekben gyökeresen megváltozott a szigeti lakosság összetétele. A régiek kihaltak vagy elmentek, az újak a környékbeli falvakból költöztek be. Nekik nincs hol találkozniuk a történelemnek eme szeletével, holott biztosan érdekelné őket. Nekik csak azt mondták, hogy milyen boldogok voltunk 1918-ban, mert románok lettünk. Miközben Máramaros elvesztette területének kétharmadát, ezzel együtt vagyonának és kultúrájának jelentős részét is. Nem igazán volt okunk örvendezni.

– A zsidó kultúra széles körű ismertetése jegyében az utóbbi években klezmerfesztivált is szervez...

– Valóban, eddig három alkalommal rendeztem nemzetközi zsidó zenei fesztivált, a klezmerről ugyanis tudni kell, hogy Máramarosból és Galíciából erednek a gyökerei, a máramarosi lakodalmak alapzenéje volt. New Yorkból és Magyarországról vettek részt zenészek, de helyi muzsikusokat is meghívtam a rendezvényre, és nagyon jó volt látni, ahogy egymás zenéiben felismerték saját témáikat. Külön örülök, hogy a fiatalokat is sikerült megszólítanom ezzel az eseménnyel, még akkor is, ha finanszírozás hiánya miatt egyelőre le kellett álnom vele.

– Máramarosszigeten zajlott a Janka című monodráma európai, angol nyelvű premierje, de a román változatot is Szigeten játszotta először Maia Morgenstern. Hogyan került kapcsolatbaa holokauszttúlélő Janka Festinger történetével?

– Kutatásaim során a második világháborúig foglalkoztam a zsidókkal. Később arra gondoltam, jó lenne, ha utánanéznék azoknak a szigeti származású zsidóknak, akik a városról és kultúrájáról írtak az elmúlt évtizedekben. Így kerültem kapcsolatba az Amerikában élő Speace-testvérekkel, akiknek édesanyjuk Janka Festinger volt. Ő 1916-ban született Máramarosszigeten, és 1994-ben, 78 éves korában hunyt el. A lágerből való szabadulása után Janka Festinger magyar nyelven írta le tragikus élményeit, nagybátyjának, Morris Festingernek címezte. Az utóbbi halála után a feljegyzések Janka testvéréhez, Bettyhez kerültek, aki közel 50 éven át titokban őrizte ezeket a leveleket, amelyekről 1997-ben szereztek tudomást Janka fiai. Az Oscar Speace által írt és rendezett Janka című monodráma után a főszereplő másik fia, David D. Speace könyvet is írt édesanyjáról Janka Festinger életének boldog pillanatai címmel. Az angol nyelvű monodrámát Janka menye, Janice Noga Európában Szigeten mutatta be először. A darab román nyelvű feldolgozását Toma Enache rendezte, és 2012 májusában Maia Morgenstern vitte színre a szigeti zeneiskolában.

– A híres brit törpe színésszel, Warwick Davissel is forgatott dokumentumfilmet a rozáliai Ovitz törpe muzsikus testvérekről. Hogyan került kapcsolatba a Csillagok háborújából és a Harry Potterből ismert filmcsillaggal?

– Az internet segítségével vettem fel vele a kapcsolatot. Bátorkodtam írni neki, hogy te most híres vagy, de nekem itt van egy sztorim, ami hét híres törpe művészről szól, érdekel? Érdekelte, hónapok alatt talált rendezőt és támogatást a dokumentumfilm forgatásához. Tavaly októberben egy hetet töltöttek Máramarosban, én vezettem őket körbe, egyfajta tanácsos voltam az Ursula Macfarlane rendezte Warwick Davis és az auschwitzi hét törpe című dokumentumfilmben. Az Ovitz törpe család a világ legnépesebb, a holokauszt borzalmait túlélő családja, Rózsika, Franciska, Ábrahám, Frida, Miki, Erzsike és Piroska elképesztő történetét ismerhetjük meg a dokumentumfilmből. A 70 centis  törpe testvérek a két világháború között megalapították a Lilliput együttest, több nyelven énekeltek, köztük magyarul, románul, németül, jiddisül, és előadásaikkal bejárták szinte egész Európát. A tíz Ovitz gyermekből heten törpék voltak, így a mai napig ők a világ legnépesebb törpe családja. Valamennyiüket deportálták, de Mengele orvosi kísérleteinek köszönhetően megúszták az elgázosítást. Történetükről könyv is született Szívünkben törpék voltunk címmel, a dokumentumfilm lényegében ebből inspirálódik. De sok feltáratlan elem, tennivaló van még a szigeti zsidóság történetéről. Jövőre, 2014. május 16-án lesz 70 éve, hogy elhurcolták a zsidókat Máramarosszigetről. Ennek emlékére a még megmaradt szefárd zsinagógában egy minimúzeum megnyitását tervezem, és gyűjteményt adnék ki a náci koncentrációs lágereket megjárt szigeti zsidók emlékirataiból.

Ioan J. Popescu

Nagybányán született 1953. február 5-én. Kétéves kora óta él Máramarosszigeten, ahol középiskolai tanulmányait is végezte. Érettségi után 1973-ban építészeti technikumban tanult, dolgozott pulóvertervezőként egy helyi ruhagyárban, volt kirakattervező, színházi ügyelő. Oktatott a máramarosszigeti kultúrházban angol nyelvet, rövid ideig az intézmény aligazgatója is volt. Budapesten az International Teacher Training and Development College pszichopedagódiai részlegén tanult, a Heltai Alapítványnál tanított pedagógiát és metodológiát, több éven át volt az Informaţia Zilei de Maramureş megyei napilap tudósítója. Ma a Román Rádiótársaság máramarosszigeti stúdiójának riportere.