Szeretem a döntő hangulatát – beszélgetés Szilágyi Áron háromszoros olimpiai bajnok kardvívóval

Folyamatosan sakkozunk, próbálunk „egymás fejében turkálni”, és akinek ez jobban sikerül, az lesz a végső győztes.

– Az élsportolói karrier sok lemondással jár. A fiatalok számára lefordítva a te esetedben ez mit jelentett?
– Ahogy minden sport, a vívás is megköveteli az egyhangú, nagy mennyiségű munkát, amelynek során folyamatosan végezzük ugyanazokat a gyakorlatokat. Bármennyire is kreatív vagy jó pedagógus az edző és próbálja megtörni az unalmasnak tűnő edzéseket, ezek minden sport kötelező elemei. Ezért 12–13 évesen én is úgy éreztem, szívesebben lennék a barátokkal, pihennék, iskola után az edzések helyett másokkal lógnék. Szerencsére addigra nyilvánvalóvá vált a tehetségem, s a nevelőedzőm el tudta magyarázni, hogy azt nem érdemes eltékozolni. Elmondta, nem ígéri, hogy olimpiai bajnok leszek, de sok lehetőséget lát a fejlődésemben. Ezt felfogva már nem is éreztem, hogy a sok munka teher lenne számomra.

Ezeket kellett mantráznom magamban, amelyek a londoni és riói emlékekből táplálkoztak. A módszer nagyon bejött, az asszókban éppen azokra kellett figyelnem. Jó „szamárvezető” volt számomra az olimpia idejére.

– Számos címet szereztél egyéniben és csapatban. Olimpián már háromszor is nyertél, világbajnokságon még nem. Ez vajon minek tudható be?
– Azt hiszem, mindenkinek megvannak a saját versenyei, ahol kényelmesen érzi magát, pozitív élményeket gyűjt, ezeket pedig a következő évekre is el tudja menteni. Számomra nagy szerencse, hogy az olimpia épp ilyen verseny, ezt magaménak érzem. De ilyen volt például az athéni világkupa, amelyet háromszor sikerült megnyernem, a Padovában megrendezett Luxardo Világkupa, ahol idén épp Grand Prix-verseny volt, azon is harmadszorra győztem, az országos bajnokságot nyolc alkalommal hódítottam el. A világbajnokság egyelőre nem ilyen, s sajnos nem tudom megmondani, miért. Nem szerepelek rosszul, mert van egy bronzérmem, hatszor voltam a nyolcas döntőben – ezeket az eredményeket sokan megirigyelnék –, de úgy érzem, akkor lenne teljes a pályafutásom, ha az éremgyűjteményemhez az egyéni világbajnoki címet is hozzá tudnám tenni.

– Londonban ihletből, Rióban tudatossággal győztél. Tokióban „veteránként” nyertél. Párizsba azért mégy, hogy – amint fogalmaztál – megismerjék a nevedet? Sokan emlékeznek ugyanis a tokiói döntő utáni incidensre…
– A párizsi olimpiát világeseményként, versenyként várom, de nincs rajtam kifejezett eredménykényszer vagy belső elvárás, hogy a negyediket is mindenképpen meg kell nyernem.

Nem akarom ezzel azt sugallni, hogy számomra mindegy, mert természetesen létezik bennem motiváció: szeretnék kijutni, de nem hiszem, hogy ez az életemet meg fogja változtatni. Nem azért lennék négyszeres olimpiai bajnok, mert az valami óriásit adna hozzá pályafutásomhoz. Vágyom a további sikerekre, érmekre. Európa-bajnokságon szeretnék jól szerepelni, a csapatra is vágyom, hogy együtt is újra átéljük a sikereket. Ezek viszont olyan apró pluszok, amelyeknek rendkívül tudok örülni.

Ilyenkor bármi lehet. Örülök, hogy a legutóbbi padovai Grand Prix-versenyen úgy tudtam nyerni, hogy szoros asszóban tudtam legyőzni a dél-koreai Gu Bon Gilt 15–14-re.Ez jó megerősítés arra nézve, hogy ha „baj van”, akkor is ki tudok lábalni belőle, a nehezebb helyzeteket is meg tudom oldani.

– Pozdnyiakov, Vezzali és sok más híres vívó 35–40 éves koráig vívott. Te mennyire gondolsz előre?
– Ó, én még fiatal vagyok, 32 évesen nem gondolkozom pályafutásom befejezésén. Olimpiai ciklusokban gondolkozom, és úgy érzem, a párizsi ötkarikás játékokig teljes mértékben van erőm, motivációm, energiám folytatni a vívást. A felkészülésben most is benne vagyok, ez a ciklus ugye rövidebb a korábbiaknál. Remélem, egyéniben és csapatban is megszerezzük a kvótát, és Párizsban eredményes versenyt tudunk majd magunk mögött. Hogy az azt követő Los Angeles-i olimpiai ciklusnak hogyan vágok neki, nem tudom.

– Milyen helyeket kerestél fel Kolozsváron?
– Kolozsváron több líceumot és a sportegyetemet látogattuk meg, valamint a főtéri, restaurálás alatt álló katolikus templomot. Böjte Csaba is meglepett, együtt ebédeltünk, és sokat beszélgettünk. Kilátogattunk a temetőbe, ahol megkoszorúztuk Biasininek, az első kolozsvári vívómesternek a sírját.

– Mikor jártál legutoljára Erdélyben?
– Sokszor jártam már itt, Sepsiszentgyörgyön él a távoli rokonság, nagymamám odavalósi. Idén ismét szeretnék eljutni Szentgyörgyre. A feleségem jóvoltából többször jártam Marosvásárhelyen, hiszen ő ott született, neki ott élnek a rokonai. Idén húsvétkor épp ott tartózkodtunk, két évvel ezelőtt is sikerült eljutni, úgyhogy Erdély azért közel áll a szívemhez.