
Szilágy Áron: aki eljut a döntőig, az nemcsak jó vívó, hanem jó napot is kifogott
Fotó: Rostás Szabolcs
A Nemzeti Tehetség Központ nagyköveteként Szilágyi Áron a múlt héten Kolozsváron több intézményt is felkeresett, a Sapientia Egyetemen közönségtalálkozón vett részt, ahol a róla szóló filmet is bemutatták. Az Erdélyi Naplónak pályafutásáról és terveiről nyilatkozott.
2022. június 06., 08:342022. június 06., 08:34
2022. június 12., 09:292022. június 12., 09:29
– A gyerekek általában a labdajátékokért rajonganak. Te hogyan lettél vívó?
– Számos sportágat próbáltam ki, gyerekként rendkívül mozgékony voltam, édesanyám ezt hamar felismerte. Rövid ideig tornáztam, teniszeztem, tollaslabdáztam, karatéztam. Amikor a Vasasban atlétikára jártam, megláttam a vívótermet. Belestem az ablakon, folytak a küzdelmek, csörögtek a kardok, ezért később addig nógattam édesanyámat, amíg beadta a derekát, és levitt a vívóterembe. Nagy szerencsém volt, hogy már kilencévesen ahhoz a Gerevich Györgyhöz kerültem tanítványként, akinek édesapja, Gerevich Aladár hét olimpiát nyert.
– Gyerekként tehetséges voltál matematikából is. Ez mennyire függ össze a vívással?
– Egy tőről fakad a logikai gondolkodás, talán ez a közös metszet, amely ott van a kettő között.
Folyamatosan sakkozunk, próbálunk „egymás fejében turkálni”, és akinek ez jobban sikerül, az lesz a végső győztes.
– Az élsportolói karrier sok lemondással jár. A fiatalok számára lefordítva a te esetedben ez mit jelentett?
– Ahogy minden sport, a vívás is megköveteli az egyhangú, nagy mennyiségű munkát, amelynek során folyamatosan végezzük ugyanazokat a gyakorlatokat. Bármennyire is kreatív vagy jó pedagógus az edző és próbálja megtörni az unalmasnak tűnő edzéseket, ezek minden sport kötelező elemei. Ezért 12–13 évesen én is úgy éreztem, szívesebben lennék a barátokkal, pihennék, iskola után az edzések helyett másokkal lógnék. Szerencsére addigra nyilvánvalóvá vált a tehetségem, s a nevelőedzőm el tudta magyarázni, hogy azt nem érdemes eltékozolni. Elmondta, nem ígéri, hogy olimpiai bajnok leszek, de sok lehetőséget lát a fejlődésemben. Ezt felfogva már nem is éreztem, hogy a sok munka teher lenne számomra.
Tokióban történelmet írt. Szilágyi Áron zsinórban harmadik egyéni olimpiai aranyát szerezte kardvívásban
Fotó: Székelyhon TV
– A vívás nemcsak fizikai és ügyességi sport, hanem mentális is. Ebben mennyire segít az, hogy a Károli Gáspár Egyetemen pszichológiát végeztél?
– Valóban pszichológia alapszakot végeztem, és 11 éve dolgozom pszichológusokkal is. A mentális felkészülés fontos részét képezi a versenyekre való ráhangolódásnak. A legfontosabb az, hogy megfelelő mentális állapotba kerüljek. Akkor tudok jól teljesíteni, ha a „fejemben rend van”. E mellett persze a pszichológusok felvérteztek olyan eszközökkel, amelyekkel könnyebben tudok összpontosítani.
– Milyen módszereket lehet használni?
– Relaxáció, mentáltréning, imagináció. Ezek mellet ad hoc jelleggel főleg az olimpiák előtt jöttek be különlegesebb módszerek, mint például a Rio de Janeiro-i ötkarikás játékokat megelőzően Kárpáti Rudolf javaslatára a pozitív sokkterápia: megnéztem a londoni olimpiai döntőmet, valamint azt is, hogy Brazíliában a magyar csapattal zászlóvivőként vonulok be a Maracana stadionba. A verseny napján reggel ezt nézve iszonyatosan felpörgetett, és nagy erőt adott a versenyre.
Ezeket kellett mantráznom magamban, amelyek a londoni és riói emlékekből táplálkoztak. A módszer nagyon bejött, az asszókban éppen azokra kellett figyelnem. Jó „szamárvezető” volt számomra az olimpia idejére.
– Számos címet szereztél egyéniben és csapatban. Olimpián már háromszor is nyertél, világbajnokságon még nem. Ez vajon minek tudható be?
– Azt hiszem, mindenkinek megvannak a saját versenyei, ahol kényelmesen érzi magát, pozitív élményeket gyűjt, ezeket pedig a következő évekre is el tudja menteni. Számomra nagy szerencse, hogy az olimpia épp ilyen verseny, ezt magaménak érzem. De ilyen volt például az athéni világkupa, amelyet háromszor sikerült megnyernem, a Padovában megrendezett Luxardo Világkupa, ahol idén épp Grand Prix-verseny volt, azon is harmadszorra győztem, az országos bajnokságot nyolc alkalommal hódítottam el. A világbajnokság egyelőre nem ilyen, s sajnos nem tudom megmondani, miért. Nem szerepelek rosszul, mert van egy bronzérmem, hatszor voltam a nyolcas döntőben – ezeket az eredményeket sokan megirigyelnék –, de úgy érzem, akkor lenne teljes a pályafutásom, ha az éremgyűjteményemhez az egyéni világbajnoki címet is hozzá tudnám tenni.
– Londonban ihletből, Rióban tudatossággal győztél. Tokióban „veteránként” nyertél. Párizsba azért mégy, hogy – amint fogalmaztál – megismerjék a nevedet? Sokan emlékeznek ugyanis a tokiói döntő utáni incidensre…
– A párizsi olimpiát világeseményként, versenyként várom, de nincs rajtam kifejezett eredménykényszer vagy belső elvárás, hogy a negyediket is mindenképpen meg kell nyernem.
Nem akarom ezzel azt sugallni, hogy számomra mindegy, mert természetesen létezik bennem motiváció: szeretnék kijutni, de nem hiszem, hogy ez az életemet meg fogja változtatni. Nem azért lennék négyszeres olimpiai bajnok, mert az valami óriásit adna hozzá pályafutásomhoz. Vágyom a további sikerekre, érmekre. Európa-bajnokságon szeretnék jól szerepelni, a csapatra is vágyom, hogy együtt is újra átéljük a sikereket. Ezek viszont olyan apró pluszok, amelyeknek rendkívül tudok örülni.
Csoportkép. A Sapientia Egyetemen tartott közönségtalálkozó alkalmával sokan fotózkodtak az olimpiai bajnokkal
Fotó: Rostás Szabolcs
– Mi is történt pontosan a Luigi Samele utáni tokiói döntőt követően?
– Bevezettek a vegyeszónába, ahol az újságírók vártak. Az első épp egy olasz tévériporter volt, aki tudakozódni kezdett tőlem olasz nyelven, hogyan érzem magam az elvesztett döntő után. Ekkor szóltak neki a kollégái, hogy ez nem Luigi Samele, hanem a bajnok, Szilágyi Áron. Azonnal szólt, hogy „scuzi”, biztos megzavarta a nadrágomon levő piros-fehér-zöld csík. Akkor jelentettem ki: kell egy negyediket is nyernem, hogy megismerjenek.
– Londonban Ochiuzzi ellen a döntőben 15–7-re, Rióban Homer ellen 15–7-re, Tokióban Samele ellen 15–8-ra nyertél, a budapesti világkupán Curatolli ellen szintén 15–7-re. Ezek szerint, ha bejutsz a döntőbe, ott már „minden sima”?
– Szeretem a döntő hangulatát, azt a felfokozott állapotot, amikor már csak két vívó küzd az aranyéremért: tiszta, egyértelmű helyzet, amely után nincs több kérdés, mert lezárul a verseny. Ez nekem nagyon fekszik, jól érzem magam ilyenkor. Az olimpiákon például el tudtam bizonytalanítani az ellenfeleket, dominálni tudtam őket, rájuk erőltettem az akaratomat. Azért nem mindig sikerül ez így, hiszen több ezüstérmem is van, ahol jobb volt az ellenfél.
Ilyenkor bármi lehet. Örülök, hogy a legutóbbi padovai Grand Prix-versenyen úgy tudtam nyerni, hogy szoros asszóban tudtam legyőzni a dél-koreai Gu Bon Gilt 15–14-re.Ez jó megerősítés arra nézve, hogy ha „baj van”, akkor is ki tudok lábalni belőle, a nehezebb helyzeteket is meg tudom oldani.
– Pozdnyiakov, Vezzali és sok más híres vívó 35–40 éves koráig vívott. Te mennyire gondolsz előre?
– Ó, én még fiatal vagyok, 32 évesen nem gondolkozom pályafutásom befejezésén. Olimpiai ciklusokban gondolkozom, és úgy érzem, a párizsi ötkarikás játékokig teljes mértékben van erőm, motivációm, energiám folytatni a vívást. A felkészülésben most is benne vagyok, ez a ciklus ugye rövidebb a korábbiaknál. Remélem, egyéniben és csapatban is megszerezzük a kvótát, és Párizsban eredményes versenyt tudunk majd magunk mögött. Hogy az azt követő Los Angeles-i olimpiai ciklusnak hogyan vágok neki, nem tudom.
– Milyen helyeket kerestél fel Kolozsváron?
– Kolozsváron több líceumot és a sportegyetemet látogattuk meg, valamint a főtéri, restaurálás alatt álló katolikus templomot. Böjte Csaba is meglepett, együtt ebédeltünk, és sokat beszélgettünk. Kilátogattunk a temetőbe, ahol megkoszorúztuk Biasininek, az első kolozsvári vívómesternek a sírját.
– Mikor jártál legutoljára Erdélyben?
– Sokszor jártam már itt, Sepsiszentgyörgyön él a távoli rokonság, nagymamám odavalósi. Idén ismét szeretnék eljutni Szentgyörgyre. A feleségem jóvoltából többször jártam Marosvásárhelyen, hiszen ő ott született, neki ott élnek a rokonai. Idén húsvétkor épp ott tartózkodtunk, két évvel ezelőtt is sikerült eljutni, úgyhogy Erdély azért közel áll a szívemhez.
Balázs Ferenc (1901–1937), a kiemelkedő unitárius lelkész, költő, író, faluszervező szellemi örökségére összpontosít 2026-ban a Magyar Unitárius Egyház. Kovács István püspök megkeresésünkre Balázs Ferenc szerteágazó tevékenységéről beszélt.
Az Alföldön ügyes kezű mesteremberek is készítették, Erdélyben tamburaként emlegették, Kodály a szegények hangszerének nevezte. Ma virágkorát éli: hungarikum lett, és egyre többen veszik kézbe. Gyermek- és ifjúsági citeratalálkozón jártunk Maros megyében.
A börtönlelkészi szolgálat láthatatlan, mégis létfontosságú terület a lelkipásztori munkában. Szabó-Salánki Tibor református lelkipásztor a szamosújvári és besztercei börtönökben vigaszt, reményt és Isten igéjét viszi a rabok számára.
„Reformátusnak kell maradnunk, a Szentírásra és hitvallásainkra építve” – vallja Kolumbán Vilmos József erdélyi református püspök. Interjúnkban Kolumbán Vilmos József a Református Egyházak Világközössége progresszív teológiai irányáról is beszélt.
Legyen szó képzőművészetről vagy irodalomról, műveiben visszaköszönnek a természettel összhangban élő faluközösségbe kapaszkodó gyökerek, az irányt mutató népi bölcsességek, a sallangok nélküli kifejezések, a deportálást túlélők közösségi traumája.
A rövid ideig tartó hideghullámot követően szerdától ismét enyhe, csapadékban gazdag időjárás várható, a nappali csúcshőmérséklet elérheti a 10 fokot. Melegfronti hatásokra kell számítani.
Kutyaszorítóba kerültek a négypárti bukaresti kormánykoalíciót alkotó politikai alakulatok, köztük is kiemelten az RMDSZ: úgy kell elszámolniuk a felháborodott polgárok előtt a népszerűtlen intézkedésekért, hogy a döntést közösen hozták meg.
Házi készítésű hústermékek és pálinkák versenyét szervezi immár negyedik éve egy lelkes fiatalokból álló csapat a Kolozsvártól mintegy húsz kilométerre fekvő Tordaszentlászlón. A többség számára a rendezvény remek gasztronómiai alkalomnak számít.
A reformáció genfi emlékművétől kőhajításnyira fekvő gyülekezeti házban ma is hangzik a magyar ige. A svájci városban Dániel Levente erdélyi ösztöndíjasként szolgál, amely a magyar diaszpóra számára egyszerre lelki otthon, kulturális kapaszkod&oac
Csütörtök délután nyílt meg az Apáczai 400 című képzőművészeti kiállítás a kolozsvári Apáczai Csere János Elméleti Líceum dísztermében. A tárlat Apáczai Csere János sokoldalú szellemi öröksége előtt tiszteleg, kort&am
szóljon hozzá!