A hálaadó alkalmon a gyülekezetben működő Bethlen Gábor Földész Dalkör is szolgált énekekkel
Fotó: Radu Norbert/Kolozsvári Magyar Napok
Hálaadó istentiszteletre gyűlt össze a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség gyülekezete augusztus 17-én a külső-belső templomjavítás részleges befejezésének, illetve a Michael Kestner által épített barokk orgona helyreállításának alkalmából. Adorjáni Lászlóval, a kolozsvári Kétágú templom nyugdíjazás előtt álló lelkipásztorával beszélgettünk, aki több évtizedes szolgálat után vonul vissza az aktív lelkészi munkából. Egyéni hangú, őszinte és mélyen emberi visszatekintésében szó esik gyerekkori kalandokról és a diktatúra éveiről, a közösségépítés örömeiről és kudarcairól, a hit személyes erejéről, valamint a pálya szépségeiről és terheiről.
2025. augusztus 22., 18:122025. augusztus 22., 18:12
2025. augusztus 22., 21:482025. augusztus 22., 21:48
– Hogyan emlékszik vissza a gyerekkorára?
– Déscichegyi gyermekkori élményeimhez ma is szívesen térek vissza. Olyan, mint egy külön, rejtett világ, amelynek az ajtaját csak én tudom. Öten vagyunk testvérek, egy lány és négy fiú. Mozgalmas életet teremtettünk magunknak. Édesapám, bár szigorú és pontos kereteket szabott meg, azon belül nagy szabadságot és bizalmat előlegezett nekünk. Pedig veszély volt bőven, mert „miénk” volt a patak, a domb, az erdő, a falut körülvevő gyümölcsös, a mély, halakkal teli Szamos. Az egyik erdőszélen a lövészárkokból sok működő töltényt lehetett kiásni. Nyáron mezítláb jártam hegyen-völgyön egy szál fürdőruhában. A patak fürdésre alkalmas kanyarjai voltak a kedvenc szórakozóhelyek. Az Alszeg a Felszeg ellen rendszeresen háborút is szervezett, amire heteken keresztül készültünk. Télen a befagyott mederben korcsolyáztunk, a dombokon síztünk, farkassal is találkoztunk. Akkor a tél márciusig tartott, amikor végre olvadni kezdett a hó.
– Milyen volt lelkészcsaládban felnőni?
– Lelkészgyermekként (édesanyám is lelkész volt), a figyelem középpontjában voltunk. Bár a kommunizmus első lendülete miatt a 60-as években sokan ellenségesen viszonyultak a „burzsoázia” megmaradt csökevényével, a lelkésszel szemben ezt inkább az iskolában éreztették velünk. Ott gyakoroltak ránk különféle módszerekkel nyomást, illetve a származás miatt bizonyos iskolákba nem engedtek felvételizni. De
Többnyire testvéreim ruháit örököltem, ennivaló szűkösen jutott, de Isten mindig csodának nevezhető módon kirendelte az utaló pillanatban azt, amire nagy szükség volt. Másrészt a szükség kreativitásra sarkalt.
– Mi volt a legnagyobb kihívás a szolgálatában az elmúlt évtizedek során?
– 1989 előtt az úgynevezett földalatti egyházban való részvételem. Kissé veszélyes, de gazdagító, áldásos időszak volt. Mi tettünk? Tudatosan szembementünk azzal, hogy az élő hitet el akarják oltani bennünk. A másik nagy kihívás-sorozat 1989 után kezdődött. Az, ami addig tiltott volt, támogatottá vált, és lelkészként sok kulcsfontosságú feladatot kellett felkészülés, tapasztalat nélkül végezni.
Természetesen pénz sem volt elég sem a gyülekezetben, sem az újonnan alapított intézményekben. Több éves küszködés után pedig azzal szembesültem, hogy egyházi szemléletünk megmerevedett, és nem kell. 1989 előtt ezt – hogy fölösleges teher, sőt veszély –, az államhatalom képviselte, ami abban a helyzetben érhető volt. 1989 után egyházunkban találkozni ugyanezzel a „nem kell üzenettel” sokkal keservesebb volt. Természetesen várható volt, hogy nem marad nyom nélkül az, hogy az egyházat módszeresen bomlasztották belülről. Ezek a jól álcázott, de fékező folyamatok évtizedekig működnek tovább bennünk és közöttünk.
A hálaadó istentiszteleten a templom felújításának hosszú történetét Adorjáni László lelkipásztor ismertette
Fotó: Radu Norbert/Kolozsvári Magyar Napok
– Mit tart a legnagyobb örömének vagy sikerének lelkészi pályája során?
– Azt az időszakot, amikor „csak lelkész” voltam. Nem terhelt a sok adminisztrációval járó gond és munka. Isten ajándékának tartom azt az évtizednyi időszakot, aminek a kezdete 1985 és 1987 között a marosvásárhelyi Kistemplomban volt, majd Kolozsváron folytatódott. Ez a Kétágú templom ifjúsági munkájában teljesedett ki, ahol feleségemmel sikerült olyan kapcsolatot teremtenünk fiataljainkkal, amely sokuk Istenre találását segítette. A legszebb ebben az időben a közvetlen, családias viszony volt, amit most már evangéliumi közösségnek is merek nevezni. Hasonlót éltünk át, de csak titokban gyakorolhattuk 1989 előtt. Ezért nagy öröm volt, hogy ezt tovább adhattam feleségemmel együtt annak a korosztálynak. Közülük legtöbben ma is aktív tagjai valamelyik gyülekezetnek.
– Milyen szerepe volt a közösségépítésben, különösen a nehezebb időkben?
– Az, hogy valahol befogadnak, szeretnek, támogatnak, és néha helyre is tesznek, olyan alap a lelkemben, amit már gyermekként átéltem családunkban, utána tizenévesként éppen a Kétágú templom akkor szűk körű ifjúsági bibliaóráin, majd a titkosan szervezett alkalmakon a kommunista diktatúra alatt.
Ezért kezdeményeztem az ökumenikus imákat még 1989 előtt, és erre a taizé-i forma tűnt a legalkalmasabbnak. Ugyanígy közösségi rádióként indítottuk el az egyházi rádiónkat, az Agnust is. Más egyházi megbízatásaim során is e pünkösdi lelkületnek igyekeztem helyt adni. Sajnos néha az emberi erőlködésem lépett hamarabb, mint a Szentlélek. Nem csoda, hogy a Zak 4,6 lett az egyik emlékeztető, iránymutató igéje szolgálatomnak: Nem erővel és hatalommal, hanem az én Lelkem által.
A Michael Kestner által épített és felújított barokk orgona
Fotó: Orbán Orsolya
– Elgondolkodtató, humoros karikatúrákat készítesz egyházról, társadalomról. Ez egy másfajta megnyilvánulási módja Adorjáni Lászlónak?
– Igen, ezt másféle üzenet átadásnak tekintem. Van, ami érthetőbb képként. Ezért több próféta „udvari bolondként” viselkedett. Jeremiás járommal járt a nyakában. Így illusztrálta, amit hirdetett. Jézus még több túlzó képet, karikatúrát rajzolt szavaival. Ilyesmi nekem a firkálás.
A kolozsvári Kétágú-templom tornyában működő Hóstáti Múzeumba látogattunk el a Gazdaszemmel sorozat e heti videós riportjában.
– Milyen érzés volt látni a megújult templomot évtizedek szolgálata után?
– Sokszor birkóztam magamban Istennel és a templommal. Szeretem, olyan, mint az otthonom ez a szép épület. Ifjú koromtól itt vagyok a közvetlen közelében. Nemegyszer álmaimban is visszatér. Ennek ellenére nem egy kőépület gondozása, hanem az emberekből való építkezés az, amiért felajánlottam életemet Istennek, amikor 18 éves voltam, és azt mondtam neki: ha akarja, engedje, hogy lelkipásztor legyek. Néha azt is mondtam Jézusnak: te azt parancsoltad a tanítványoknak, hogy ne vigyenek az útra semmit, nekem meg a hátamon kell cipelnem egy egész templomot! A misszió mozgékonysága helyett inkább olyan lettem, mint a csiga, aki az egy-házát hátán vonszolja. Ezzel még most sem tudok kibékülni. Úgy érzem, elsősorban nem azzal foglalkoztam, ami rám volt bízva.
A felújítás a templom minden berendezésére kiterjedt
Fotó: Orbán Orsolya
– Milyen értékeket igyekezett átadni gyermekeinek?
Azóta is tapasztalom, hogy a Szentírás nem más, mint egy használati utasítás az életemhez, ami valóban működik is. Ezt próbáltam a családban is továbbadni. Szüleim is így tették. Az, hogy e felfedezés magvetésként kinél mikor kel ki, az nagyon változó.
Amit még igyekeztünk átörökíteni, az a közösség áldása. Ennek fészke elsősorban a család (hat gyermekünk van) és utána bármilyen más értékközvetítő közösség. A harmadik, ami valójában a legelső, az az egymás iránti feltétlen szeretet és elfogadás. Talán ezek voltak a leglényegesebbek, amit igyekeztünk feleségemmel, Katival nyújtani idehaza. Természetesen elméletben, szóban, könnyű bölcsnek és hősnek lenni. A szószéken a leghívőbb az ember. Csakhogy a harctér a templom falain kívül és otthon van. Ott gyakran elvérzünk. De ez a növekedésünk természetes útja.
Utolsó siímtásokat végzik a templomban a vasárnapi hálaadó istentiszteletre készülődve
Fotó: Orbán Orsolya
– Ha visszatekint, mit lát a legnagyobb tanulságnak, amit a szolgálata során megtanult?
– Merjen az ember őszintén csak ember maradni. Sajnos, könnyen beleesünk bizonyos szerepek játszásába. Például
Azt hisszük, van rajtunk egy sok mindent palástoló jelmez, közben a királyon nincs ruha. Másrészt merjek őszintén Isten-függő lenni. Ez még mindig nehezen sikerül nekem.
– Milyen tervei vannak a nyugdíjas évekre?
– Egy évvel ezelőtt még tervezgettem. Vannak elkezdett és még be nem fejezett munkáim, amivel szeretnék ismét csak lelkipásztorként tovább segíteni. Szeretnék legalább országunkból többet megismerni, mivel eddig ritkán volt erre lehetőségem. De hamar abbahagytam a tervezgetést, és azt mondtam Istennek: itt vagyok, ha még valamire használni akarsz, megpróbálok e „következő életemben” engedelmesebb lenni.
– Mit üzenne a fiatal lelkipásztoroknak, akik most indulnak a pályán?
– Amit mondok, az lázadásnak fog tűnni, de mindig is ilyen voltam: képzeljék el, hogy nincs egyház, hanem nekik kell most a Szentlélekre figyelve a Szentírással a kezükben embertársaikat Jézushoz vezetniük és közösséget építeniük.
Fotó: Orbán Orsolya
– Milyen szerepet játszott a személyes hit az életútjában?
– Ha Isten, nem kapál, gyomlál a lelkemben, és nem küld Magyarországról egy lelkes fiatalt, akin látom, hogy amit Jézus mondott, az nem dohos szöveg, hanem élő, mosolygó, boldog valóság, ha ki nem szól egy prédikációból a Kétágú templomban, akkor lehet, én most zenész lennék valamelyik városban. De miután megkóstoltam, hogy jó, és kipróbáltam, hogy működik is, azóta merek erről másoknak is beszélni. Kétségtelenül jó volt azt megtapasztalni, hogy Jézus szava segít. Ez olyan, mint a gyógyító orvosi beavatkozás. Csakhogy az orvos munkája után a beteg dolga, hogy gyógyítsa magát, hogy folytassa azt, amit a doktor elkezdett. Ha nem teszem, visszaesek. Ezt tanulgatom minden nap, változó lendülettel és sikerrel.
A 15. századi, erdélyi parasztfelkelés vezérének, Budai Nagy Antal kisnemesnek a földjén járunk, a Kolozsvári-dombság elszórványosodott falvaiban. Több településen már nincs magyar, ahol viszont megmaradtunk, oda újabb magyar családok is költöznek.
A Kolozsvártól 20 km-re fekvő Magyarfenes református gyülekezetében pünkösd vasárnapján hat fiatal konfirmált. Egyházi közösségeket bemutató videós riportsorozatunkban a közel ezres lélekszámú, többségében magyar lakosságú településre látogattunk el.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Nem csak a román társadalom, hanem az erdélyi magyarság egy része is elégedetlen az RMDSZ támogatását is élvező kormány munkájával, egyre többen bírálják a megszorító intézkedéseket. Zakariás Zoltánt, az Erdélyi Magyar Szövetség elnökét kérdeztük.
A Grönland kapcsán megkötendő keretmegállapodás bejelentése nyomán egyelőre úgy tűnik, fellélegezhetnek a NATO-szövetségesek, mivel most úgy néz ki, nem robban szét a szövetség a sziget miatti nézetkülönbségek nyomán.
Csapadékban gazdag, enyhébb időre számíthatunk az előttünk álló hét napban. Csütörtök hajnalban még –11 fok lesz a legalacsonyabb hőmérséklet, de az időjárás-előrejelzés szerint a hétvégére azonban napközben eső, zápor váltja fel a korábbi havazásokat.
Jelentős visszhangra találtak a Prut mindkét oldalán, sőt nemzetközi vonalon is Maia Sandunak, a Moldovai Köztársaság elnökének az esetleges moldovai–román egyesülésről mondott szavai.
Az európai nemzetek lélekszáma évről évre csökken, a népességfogyás jelensége alól nem kivétel a magyarság sem. Lengyelné Püsök Sarolta református lelkésszel, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem docensével készült interjúnkban a kiváltó okokat vettük számba.
Országszerte feltűnést keltett Bánffyhunyad polgármesterének a döntése, miszerint több mint másfél évtizedes közigazgatási tevékenység után lemond tisztségéről a kormány által kilátásba helyezett átszervezés jelentette népszerűtlen intézkedések miatt.
Heves belpolitikai vita alakult ki a román kormánykoalícióban az EU–Mercosur szabadkereskedelmi egyezmény támogatása miatt. A Mercosur-egyezmény kockázatairól Nicu Vasile, a LAPAR elnöke nyilatkozott a Krónikának.
A hét közepére mérséklődik az előző éjszakák és nappalok hideg időjárása, ám a néhány napos enyhülést újabb hideghullám követi: a hétvégétől ismét –10 fok alá süllyed a hőmérő higanyszála, kemény fagy várható.
Azúrkék víz, csipkézett part menti sziklák, népszerű bulizóhelyek, elegáns szállodák. A legtöbbeknek ez jut eszébe Ciprusról, a Földközi-tenger több mint 9 ezer négyzetkilométeres szigetéről.
Gyula történelmi belvárosában áll egy ház, ahol nemcsak a falak, hanem a bútorok, a könyvek, a személyes tárgyak és a családi dokumentumok is mesélnek. A Ladics-ház egyedülálló módon enged bepillantást a 19–20. század fordulójának polgári életformájába.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!