Mindig a jó oldalán kell állnunk

– Fél éve tölti be a Puck Bábszínház magyar tagozatának vezetői tisztségét. Milyen elképzelésekkel vágott neki a feladatnak, mit sikerült megvalósítani?

– Amióta megalakult a bábszínház, megváltozott a város, másak az igények is. Egy háromszázezres városnak a bábszínház jelenlegi épülete szűknek bizonyul, ezért mindenképp át kell alakítani a külső és belső teret. Másrészt a magyar tagozatnak évek óta nem volt irodalmi titkára, ez nélkülözhetetlen, ha azt szeretnénk, hogy láthatóak legyünk. Sok mindent meg kell változtatni: a mentalitást, az emberanyagot, az előadásokat, a technikát, az arculatot, szakmailag erősödni kell, s ez anyagiaktól függ. A bábszínháznak szórványmissziót is kell teljesítenie, egy autóbusszal ezt nehéz megoldani, s ha a kiszállásokra elvisszük a technikai felszereltséget, megáll Kolozsváron a bábszínház. A hetvenes-nyolcvanas évek esztétikája ma már nem járható út. A magyar tagozatot törökországi, szerbiai, magyarországi vendégszereplésekre, fesztiválokra hívják, apró eredmények már látszanak.

– Van-e utánpótlás, amely átveszi a régi színészektől a stafétát?

– Mindenképp generációváltásra van szükség, a régi bábszínészeink lassan kiöregednek. De ennek csak úgy van értelme, ha a régiek át tudják adni a mesterséget. Ahhoz, hogy egy fiatal színész megtanulja az idősebb generáció tudását, ajánlatos egy klasszikus előadást műsorra tűzni, utána lehet már kísérletezni. Az iskola elsősorban arra jó, hogy elsajátítsunk egy gondolkodásmódot. A drámai színész és a bábszínész között óriási a különbség, a bábszínész szakma talán nehezebb is, hiszen ugyanazt kell tudnia, mint egy színésznek, plusz szükséges a bábmozgatási tehetség is. Úgy mozgatni egy tárgyat, egy bábot, hogy esztétikai élményt nyújtson, hogy élővé varázsold, nem könnyű feladat. Nem beszélve a hangi adottságról, hiszen a bábnak hitelesen kell megszólalnia. Ez csak akkor lehetséges, ha a színész önmagát tudja nyújtani. A modern korban sokszor előjönnek a színészek a paraván mögül – nem szabad csak elől vagy csak hátul maradni. A színésznek, bábszínésznek a teste, a hangja a munkaeszköze, melyet állandóan fejleszteni kell, ez nem szimplán egy munka, amelyet el kell végezni. Örülök, hogy a kolozsvári társulathoz szegődött Rekita Rozália színésznő, illetve több fiatal színész is, akikről most fog kiderülni, meg fogják-e szeretni a bábszínházat vagy sem. Ezért szeretném, hogy a társulat programjába felnőttekhez közel álló előadásokat is beiktassunk. Hiszen ha egy színiről ide került fiatal meg is kedveli a bábszínészetet, soha nem fogja elfelejteni azt a képzést, azt a szeretetet, amit a színpad jelentett. Neki is meg kell adni azt a lehetőséget, hogy drámai színészként megnyilvánulhasson.

– Ez a bábszínháznak lenne a feladata?

– Én szeretném, ha tudnám segíteni őket. Először román nyelven indítunk egy felnőtteknek szóló Nocturne-sorozatot. S ez nem csak kizárólag felnőtteknek szólna – ne feledjük, a bábszínház elsősorban kisgyerekeknek szól, a színház meg a felnőtteknek. A két intézmény közti rést is be kellene tömni, a tinédzsereknek már ciki bábszínházba járni, egy felnőtt előadás pedig lehet, még nem érthető számukra. Ezekkel a Nocturne-előadásokkal megpróbáljuk megközelíteni ezt a generációt is.

– Ezt a fajta hiánypótlást a Kolozsvári Állami Magyar Színház és opera is próbálja felvállalni...

– Persze, de az sem mindegy, hogy gyerekeket állítasz a színpadra, vagy profi színészekkel készítesz profi előadásokat, gyerekeknek, tiniknek akár. Az előbbivel nekem komoly fenntartásaim vannak. A bábszínháznak hatalmas felelőssége van: színházba járásra szoktatja a gyereket, hogy felnőve természetes igénye legyen a színház. Minden előadás morális értéket képvisel: ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, minden arról szól, hogy jónak kell lenni.

– A gyerek azonnal jelzi, ha valami nem hiteles...

– A gyerek egyből reagál, ha valami nem köti le a figyelmét. Nem tud viselkedni. Szeretném, ha minden bemutató előtt lenne egy főpróba, ahová meghívnánk a pedagógusokat, s kötetlenül beszélgetnénk, így a pedagógusok is megismernék a bábszínház nyelvét. Mert akármilyen modernek vagyunk, egy királylány az előadásban hadd ne vegye feleségül a másik királylányt, ezeket a dolgokat nem a bábszínházban kell forszírozni. Vannak független bábszínházak, különböző intézményeket látogatnak – csak egy kritériumot tartanék szem előtt: a minőséget. Ne csak kipipálják a pedagógusok a soros kultúrprogramot, miközben nem is tudják, milyen az előadás. Nem szabad a gyerek őszinteségével visszaélni – egy előadásban nemcsak az a lényeg, hogy a gyerek kacagjon, hanem hogy maradjon is valamivel. Szórakozzon természetesen, de játszva, tanulva. Ugyanakkor azt sem engedhetjük meg magunknak, hogy mély, tragikus dolgokat mutassunk meg – a gyerekre úgyis vár elég tragédia. Inkább azt kell játékosan megmutatnunk, hogy a rossz és a jó összecsapásakor mindig a jó oldalán kell állnunk.

– Két friss előadásuk (a Bábmesterek és a Mimorózart) önreflexív elemekkel tele, az utóbbi szöveg nélküli darab, Mozart zenéjét és Joan Miró alkotásait ötvözi. Nem szokványos előadás egyik sem...

– Nálam a kulcsszó a fantázia. Soha nem szerettem a konkrét dolgokat: bármivel lehet játszani, egy bakancsból lehet királyfi, egy felmosóból oroszlán. A szájbarágástól sekélyesedik a fantáziánk, nem gondolkodunk. Mennyivel szebb lenne, ha egy gyerek, aki Barbie-babára vágyik, elkészítené azt az anyukájával egy fakanálból. A fantáziajátékokban óriási lehetőséget látok, mindamellett annak is megvan a helye, hogy egy előadásban egy szép kis mackó is megjelenjen. De azt is fogadjuk el, hogy a maci süninek álcázza magát s elkezd süni módjára viselkedni.

– A bábszínház többnyire csak hét végén nyitott a gyerekek számára, holott sokszor bejönnének a gyerekek hétköznap is, ha épp erre járnak...

– Ez jogos igény, és többféle tervünk is van. Egyrészt szerdán és csütörtökön is szeretnénk előadásokat tartani, szervezett formában, iskoláknak, óvodáknak. Gyerekfoglalkozásokat is szeretnénk beindítani – én úgy képzelem ezt a bábszínházat, mint Puck házát, aki állandó jelleggel itt lakik. Ki is ez a Puck? Azt senkitől nem várjuk el, hogy elolvassa a Szentivánéji álmot s idézzen belőle. De ennek a lénynek ez a játszóháza, ez az otthona, ezért olyan háznak kell lennie, ahova mindenki szívesen betér, mert mindig talál valamit. Azt szeretnénk, ha a gyerekek jól éreznék itt magukat, ha itt nemcsak egy rideg teret találnak, hanem egy helyet, ahol játszani lehet, hiszen a bábszínház lényege a játék.

– Ha már játék – kevés interaktív előadást láttam az elmúlt években...

– Az interaktivitással egy picit csínján kell bánni. Ha megmozgatok egy száz fős gyereksereget, s nem vagyunk elegen a színpadon, kontrollálhatatlanná tud válni. Azt meg nem lehet, hogy az első három–tíz gyerek részt vesz egy játékban s a többi nem.

– Általában azért a bátrabbak szoktak részt venni a játékban...

– Igen, de utána mindenkiben fel kellene ébredjen a játékkedv, a részvételi szándék. Ha egy gyerek kap valamit, a másiknak is kötelező módon kapnia kell. A játszóházaknak épp ez lenne a szerepe: felkészíteni, bátorítani a gyereket a közös játékra. Szeretem az interaktivitást, de erre a gyerekeknek, színésznek egyaránt fel kell készülni. Hiszen ha játékba hívod a gyereket, már nem lehet azt mondani, hogy most szépen ülj vissza a helyedre, én játszom, te meg nézzed. A gyerek nagyon őszinte, s erre nagyon jól lehet építeni. Előadások során sok olyan „gyerekszáj” elhangzik, amiből könyvet lehetne írni: a Piroska és a farkas végén, amikor megkérdezzük, mi legyen a farkassal, hihetetlenül kreatív ötletek hangzanak el, s ezekkel nyilván lehet és kell is kezdeni valamit.

– Előadás után ajánlott megnézni a bábokat. Nem illan el a titok azáltal, ha a gyerek bemegy a kulisszák mögé?

– Mindig is meg lehetett nézni, és támogatom: a gyerek lássa, megfoghassa azt, ami öt perccel ezelőtt még élő, mozgó figura volt. A gyerekek kíváncsiak arra, hogyan kel életre egy báb. Sokkal őszintébbek egy bábbal, hiszen az kisebb lény (és nem báb), mint ő, s ezért érdekes státust képvisel számára. A báb a kisebbségével, játékosságával közelebb visz a világukhoz.

– Kerekasztal-beszélgetéssel, előadásokkal ünnepelték a bábszínház évfordulóját...

– Az ünneplések főként a múltról szóltak eddig. De egy születésnap nem csak arról szól, hogy a nagyszülők elmondják, milyen volt gyerekkorukban. Az homage is fontos, Kovács Ildikó, Mona Chirilă személyisége máig meghatározza az intézményt. De az újabb generációknak másféle problémái vannak. Szívesen látnék ilyen alkalmakkor gyerekszerzőket, gyerekverseket, kortárs bábszerzőket.

– Kortárs szerzők voltak a bábszínház repertoárjában, Orbán János Dénes Búbocskája, Szántai János, Egyed Emese neve is megjelenik dramaturgként.

– Persze, de ezt folyamatossá kell tenni. Nagy gond, hogy nincs egy állandó, több évre leszerződött társulatunk, jönnek-mennek a színészek, rendezők. Hosszú távban kellene gondolkodnia a színésznek, mert csak így lehet hosszú távú repertóriumot tervezni. Néha sikeres előadásokat kell levennünk műsorról, mert elmennek a színészek.

– Ha már Mimorózart – a nonverbális előadás nagyobb terhet ró a színészre, gyerekre egyaránt, mást nyújt gyerekeknek, s mást a felnőttnek...

– Én hiszem és vallom, hogy egy jó előadásnak ez kellene legyen az egyik pillére. Nem lehet csak egy közönséget megcélozni, mindenkinek kell szólnia. Mi is voltunk valamikor gyerekek, s mi is vissza tudunk révülni, csodálkozni egy olyan hangulatba, amiből rájövünk, nincs akkora nagy távolság a szülői státus és a gyereklét között. Az érzelmi síkok találkozása igazán érdekes – oldalról szoktam figyelni előadás közben a közönséget. Nagyon érdekes egyszerre látni a szülő és a gyerek reakcióját. Amikor a gyerek önfeledten kacag, a szülő pedig elérzékenyül, s nem érti a gyerek, miért sír anyuka. Vagy fordítva. Épp a Bábmesterek után hívott fel az egyik barátom, hogy jó előadás lehetett, mert a gyerek már kettévágta a bakancsát. Minden eszközzel tudnunk kell kommunikálni. S a törekvés mindig bennünk kell legyen, hogy jót, jobbat, szebbet nyújtsunk.