
Muszka-Pál Anna szerint az óvónői hivatás nemes munka
Fotó: Facebook/Muszka-Pál Anna
Fiatalos és vidám, pedig nemrég töltötte a hatvanat. Szereti a kicsiket, de a szülőkkel is foglalkozik. Szakmai gyakorlatot vezetett líceumban, és oktatta az egyetemistákat is. Ha újjászületne, ismét azt tenné, amit most. Muszka-Pál Anna kolozsvári óvónővel beszélgettünk.
2021. október 15., 21:262021. október 15., 21:26
2021. október 16., 21:432021. október 16., 21:43
– A kicsik sokszor játszanak óvónénist. A szülei meséltek arról, hogy hasonlóan játszott?
– Nemcsak mesélték, hanem még én is emlékszem, hogy rengeteget babáztam, tanítónéni szerettem volna lenni. Édesapám nyulakat tenyésztett. És amikor szabad volt az állatokat kivenni a ketrecből, behelyeztem azokat egy füleskosárba, elvittem a teraszra, sorba rakosgattam, rendezgettem, s énekeltem nekik.
– Hogyan lett végül tanítónéniből óvónéni?
– Az országban a magyar képzők sok helyen megszűntek, így a nagyenyedi is. Maradt a székely-
udvarhelyi képző a székely, illetve a dél-erdélyi megyéknek, az összes többi régióból mindenki Nagyváradra került. S bár tanítóosztálynak indultunk, a második fokozati vizsga után Bukarestből érkezett egy határozat, amelyben meg volt szabva, hogy megyénként hány tanítóra, illetve óvónőre lesz szükség. Így lettem ez utóbbi, amelyet azonban egy cseppet sem bánok.
– Mikor és hol kezdte a tanítást? Hány helyen tanított?
– Szerencsés voltam, Kolozsváron kezdhettem el az akkori 72-es számú monostori óvodában 1980. szeptember elsején. Ezt követően kerültem a Flacăra óvodába, majd a Petőfi utcaiba, onnan jöttem a volt Berde Mózes utcai intézménybe.
– Hogyan változott az elmúlt évtizedekben az óvónői munka?
– Jó irányba változott. Ezt azért merem mondani, mert
Nekik ugyanis tankönyvekhez és munkafüzetekhez kell alkalmazkodniuk. Nekünk van lehetőségünk arra, hogy a csoportok összetételének megfelelően alakítsuk a munkánkat. A tananyagot is nekünk kell összeállítanunk, hogy az megfeleljen a kicsik színvonalának. Ez persze nagyobb felelősséget is ró ránk. S itt már mindenkinek az igényességén, hozzáértésén, lelkiismeretén múlik, hogyan él a szabadsággal s miként foglalkozik a gyerekekkel.
– Több generáció nőtt fel a keze alatt. Változtak-e a gyerekek?
– Sokat változtak. A mai rohanó élet megváltoztatja a szülőket, de a gyerekeket is, akik sokkal pörgőbbek. Ám
A mai gyerekeknek óriási a mozgásigényük. Játék, tanulás vagy bármilyen közös tevékenység során állandóan fel kell őket állítani, mozogni hagyni, s ilyenkor egy éppen oda találó mondókával, kiszámolóval kell lekötni őket. Ehhez nyilván nagyfokú felkészültség és igényesség szükséges.
– Régen a szülők a tanítókra bízták a gyerekek nevelését. Ma már mindenkinek rengeteg joga van. Milyen lett a szülő–oktató közti viszony?
– Nem állítom, hogy sokat változott volna, de kitérnék arra, hogy „mindenkinek joga van”. Minden szeptemberben alá kell írnunk egy szerződést. Két és fél oldalon sorjáznak a szülők jogai, s három sor sem szól arról, melyek lennének a kötelességeik. Nekünk, óvónéniknek pedig csak kötelességeink vannak. Ettől eltekintve
Ugyanis szülőként nem könnyű egy hároméves gyermeket idegen személyre bízni. A visszajelzések, a rendszeres beszélgetések pedig mindig jó hatással vannak a szülő-óvónő kapcsolatra.
– A nyugati világban tanító ismerősöm mesélte, mennyire nehéz volt számára megnyugtatni a hozzá érkező kisgyermekeket, akiket az ottani törvények szerint nem volt szabad a térdére vennie és megölelnie.
– Szerencsére itt mi még nem tartunk. A barátnőm járt Amerikában, s amikor hazajött, a következőket mondta: nos, te ott nem lehetnél óvónő, mert azonnal kirúgnának. Nem tudom ugyanis elképzelni azt, hogy a kicsiket ne vegyem ölbe, ne puszilgassam, ne simogassam.
– Ma a többgyermekes szülők alig bírnak a kicsikkel. Hogyan lehet foglalkozni húsz-harminc óvodással?
– Ezt sokszor én is megemlítem a szülőknek. Találkoztam már olyannal, aki azt mondta: alig vártam, hogy megkezdődjék az ovi, mert nem bírok a kicsivel. Azt válaszoltam: gyere be, és nézz körül! Volt korábban olyan projektünk, hogy a szülő bejött foglalkozni egy napot a gyerekekkel. Az egyik a végén kijelentette: én megbolondulnék itt. Szerintem lehet foglalkozni a kicsikkel. Valóban nem egyszerű, de fontos, hogy partnereikké váljunk, igényesek legyünk magunkkal szemben, mindig el tudjuk fogadni őket, akkor is, ha csacsiságot művelnek. Olyan képzeletbeli tarisznyának kell a vállunkon lennie, amelynek mondókával, játékkal, énekkel, mesével kell tele lennie.
– Hogyan lehet kis- és nagycsoportossal egyszerre foglalkozni?
– Amikor a 80-as években kezdtem tanítani, kötött szabályok léteztek: amíg a nagyokkal matematikát tanultunk, addig a kisebbeknek gyurmázniuk kellett. Később azonban átálltunk az integrált tevékenységekre. A kisebbeket a tevékenység elején foglalkoztatjuk, könnyebb kérdéseket teszünk fel nekik. A nagyobbaknak később a bonyolultabb feladatok jutnak. Nehéz az elején. Ám
a kicsik felnéznek a nagyokra, elfogadják a segítségüket, a nagyok pedig büszkék, hogy a kisebbeknek tudnak segíteni.
– Mit jelent óvónőnek lenni?
– Rendkívül szeretem a hivatásomat, jó érzés a kicsikkel együtt lenni. Egyik tanárom a következőt javasolta: amikor kikerültök dolgozni, minden bajotokat, bánatotokat egy batyuban tegyétek le az ajtó mellé. Én annyira megfeledkezem mindenről, hogy egy alkalommal, amikor szánkózni mentünk a Bükkbe, a lányomat – akivel megbeszéltem, hogy iskolából jövet bejön az oviba, és együtt indulunk a hegyre – a városban felejtettem. Visszajövet ott találtam a kiscsoportosok termében és sírt: hogyan tudtad a saját lányodat itt felejteni?
– Mi ad erőt ahhoz, hogy a gondokat hátrahagyva derült szívvel menjen az oviba?
– Reggelenként hálát adok a Jóistennek, hogy munkába tudok menni. Ez rendkívül fontos számomra. S amikor a sok ragyogó, kíváncsi szempár rád néz, mindent elfelejtesz. Akkor már csak ők léteznek: odajönnek, megölelnek. Érdekes módon megérzik, ha szomorú vagy, s megsimogatnak. Annyira tudnak szeretni, hogy ezt csak az érzékeli, aki ott van közöttük.
– Néhány évvel ezelőtt kitüntetésben részesült. Milyen alkalomból kapta az elismerést?
– Az Apáczai Csere János Líceumban a változásokat követően beindították az óvó- és tanítóképző osztályt. Ott vezettem a gyakorlatot 2005-ig, ameddig az osztály megszűnt (és a képzést átvette az egyetem). Az ott végzett munkámért kaptam a díszoklevelet. Most három éve is bevállaltam egy csoportot. Nagyon szerettem a líceumba járó diákokat, ők többet gyakorlatoztak, mint az egyetemisták, velük sokkal jobban lehetett dolgozni, tanultak szakmát, módszertant, jobban lehetett őket formálni, szakmára tanítani.
– Hatvanéves születésnapja alkalmával több százan köszöntették fel tanítványai szüleikkel együtt. Így látta évtizedekkel ezelőtt, amikor a pályáját elkezdte?
– Úgy képzeltem el az életemet, hogy innen megyek nyugdíjba, és ezt a munkát fogom végezni legjobb tudásom szerint. De hogy ennyi szeretet? Elképzelni sem tudtam volna, hogy ilyen szép, kellemes meglepetésben legyen részem.
– Nemcsak a gyerekekkel foglalkozik munkája során, hanem szülői közösségeket is kialakít. Ezt nem tanítják sem iskolában, sem egyetemen. Honnan jött az ötlet, és mennyi energiát emészt fel mindez?
– Az ötlet az egynapos kirándulások szervezése közben adódott. Gyereknap előkészítése során néhány szülő bekapcsolódott a szervezésbe. Sőt, többen eljöttek velünk a kirándulásra, segítettek. Máskor láttam, hogy amikor jönnek a gyerekek után az oviba, kint az udvaron sokat beszélgetnek egymással. Így alakultak ki a többnapos kirándulások, farsangi bulik és mások. Nem egyszerű megszervezni az együttléteket. Éppen a múlt héten voltunk együtt Sztánán, sok időt vesz igénybe kigondolni, hol foglaljunk szállást, mit együnk, milyen foglalkozásokat iktassunk be a gyerekeknek és persze a szülőknek is. Ám
– Mit üzen azoknak, akik azon gondolkodnak, hogy óvónénik szeretnének lenni?
– Azt, hogy ez nemes munka. „Nem es fizetik”, ahogy egyik kolleganőm fogalmazott, vagyis nem pénzért kell elvállalni. A gyerekeket nagyon kell szeretni, a minőségi munka elvégzéséhez pedig állandóan képezni magunkat.
Kedvenc mottóm Benedek Elektől származik: „Jézus tanítványa voltam, gyermekekhez lehajoltam, a szívemhez fölemeltem, szeretetre így neveltem”. Mert ha szeretetre neveljük őket, akkor azt kapjuk vissza, és ezzel már mindent elértünk.
A szerdai átmeneti felfrissülés után ismét erősödik a hőség Erdélyben. Csütörtöktől napos, száraz idő várható, a hétvégére pedig több helyen 33 fokig emelkedhet a hőmérséklet. A jövő hét elején a kánikula tovább fokozódhat.
Néhány nap leforgása alatt másodszor vallott kudarcot a román államfő kormányalakítási kísérlete, ami a válság mélyülésén túlmenően lesújtó képet nyújt az elnök makulátlannak hitt politikai-erkölcsi felfogásáról is.
Miközben az Egyesült Államok a futball-világbajnokságra érkező játékosokat, bírókat és szurkolókat példátlan szigorral szűri a határain, saját utcáin továbbra is ezrek esnek erőszakos bűncselekmények áldozatául.
Téli beszámolómat azzal zártam, hogy az ott szerzett benyomások olyan mély nyomot hagytak bennünk, hogy még vissza kell térnünk. Ez az elhatározás azonban nem maradt sokáig puszta vágy: néhány hónappal később ismét Genf felé vezetett az utunk.
Miközben sokan még mindig nehezen tudják elhinni, hogy 2026-ban egy EU-tagállamban megtörténhet, hogy a falat áttörve lakoltatnak ki a hatóságok egy magyar egyházi vezetőt, olyan hangok is hallatszanak, amelyek őt teszik felelőssé a történtekért.
Az Európai Parlamentben tartott eszmecserén európai képviselők és az Egyesült Arab Emírségek szélsőségesség és terrorizmus elleni küzdelemért felelős különmegbízottja a radikalizmus és a demokratikus ellenálló képesség kérdéseit vitatták meg.
Rekordbírság a bankoknak, perrel fenyegető pénzintézetek, kártérítéssel hitegetett ügyfelek: a ROBOR-ügy egyszerre pénzügyi, jogi és bizalmi botrány az általunk is mohón táplált pénzéhes világunkban.
Még nyárias meleg és helyenként 30 fok feletti hőmérséklet várható szerdán, ám a hét második felében markáns változás következik az időjárásban. Több hullámban érkező frontok miatt záporokra, zivatarokra és megerősödő szélre kell készülni.
Migrén, álmatlanság, szorongás, klimax – egyre többen próbálják ki az gyógypiercinget, amikor gyógyszermentes megoldást keresnek régóta fennálló panaszaikra. A módszer sokak életminőségét javítja, az orvosok azonban óvatosságra intenek.
Bár a színházi nyelvnek „nincs nemzetisége”, mégis egyfajta küldetés magyar darabokat színre vinni olyan közegben, amelyben alig, vagy inkább egyáltalán nem ismerik a magyar kultúrát – vallja Tapasztó Ernő.
szóljon hozzá!