Magyarul kérni a kiflit a sarkon

Később háromszor is felvételiztem a színművészetire, de elutasítottak. Ma már sejtem, apám nem akarta, hogy színésznő legyek, mert nem tartott elég jónak. Annál viszont, hogy az ő lányaként emlegessenek, többre tartott. A hetvenes évek közepén-végén egy magyar lánynak Kolozsváron nem sok lehetősége volt. 1980-ban Sepsiszentgyörgyre kerültem Rózsa nagynéném jóvoltából. Itt fogászati asszisztensként dolgoztam sok éven át, és ma már tudom, ezek voltak a meghatározó és legszebb évek életemben. Ekkor kerültem el otthonról és váltam felnőtté. A színház Szentgyörgyön is velem volt, azt hallottam magamról, hogy amolyan kellék vagy kabala vagyok minden előadáson. Szóval a színház nagy szerelem, nincs mese.

– 1988-ban települt át Magyarországra. Mi volt ennek az oka, és hogyan sikerült elmennie?

– Magánéleti gondok adódtak. A hiba – meglehet – bennem keresendő: zűrös nő voltam. Útlevelet kaptam, és eljöttem Erdélyből, mint annyian mások akkoriban. Csak egyet hagytam figyelmen kívül: 36 évesen nulláról indulni nem lehet. Nem óhajtottam továbblépni sem Ausztriába, sem Németországba, és férjhez menni sem akartam egy külföldi nagymenőhöz. Hogy mégis mit akartam? Egyszerű: magyarok között élni és magyarul kérni a kiflit a sarki boltban.

– Hogyan sikerült a beilleszkedés?

– Pokoli volt, három hónap alatt tíz évet öregedtem. Azt hittem, itt a mennyország, hiszen hatféle parizer volt, Impulse-sprayt is lehetett kapni, és állás is azonnal akadt három. Rengeteg rokonom volt itt, de valamilyen oknál fogva egyikük sem segített. Talán az én hibám volt. Kissé túl hamar vedlettem át szegény erdélyi rokonból talpraesett, önálló nővé. És hát többre tartottam magam, mint amennyire ők taksáltak. De ezen is túlléptem, és tiszta lappal, egyenlő esélyekkel indultam. És meg is álltam a lábamon, bár néha nagyon rezgett a léc.

– Azt vallja, azóta ír, amióta „megtanítottak erre, a suliban”. Mi hozta ki önből az írót? Pótolja az írás gyerekkori álmát, hogy balerina, színésznő legyen?

Talán az hozta ki belőlem az íráskészséget, hogy tizenkét órát dolgoztam egy cégnél, és este leültem, kikapcsoltam az irodai dolgokat, és beléptem egy új, egészen más, vonzó világba. Úgy írtam, hogy nem tudtam, milyen felelősséggel jár. Egyfajta színjáték ez is, de több koncentrációt követel, és főleg sokkal nagyobb tudást, műveltséget. A színpadon másvalaki szövegét mondom, másvalaki kiagyalt alakját keltem életre, itt viszont az én kezemben van a varázspálca. Mint alkotó, ki kell lépnem a magam satujából, és egyfajta közönnyel kell (kellene) kezelnem a szereplőimet, az életüket – mintegy felülről rálátva az egészre. Nem csúszhatok bele teljesen egy alakba, nem csak az ő szemszögéből kell néznem a történetet. Nem lehet csak a főszereplő tökéletes, kell egy másik, aki éppoly hitelesen cselekszik, mozog, beszél. Másképpen nincs konfliktushelyzet. És ha nincs, akkor az olvasó szépen leteszi a könyvet. 2007-ben elvégeztem a Magyar Írói Akadémia egyik kurzusát Kukorelly Endre csoportjában, és amit tudok, azt neki köszönhetem. Az olvasás örömét viszont elvette tőlem. Szereplőim állandóan balerinák, zenészek, színészek. Jelenleg is egy színésznőről írok, aki pszichiátere hibájából végzetes sebet kap, és pokoli démonokkal küzd meg.

– Több kötete is megjelent, regényeket, novellákat közölt. Milyen témákat választ?

– Az írásnál a téma nem is lényeges, inkább a mód, ahogyan kidolgozom és átadom, a szöveg, a nyelv használata. Bírni és birtokolni kell a csodálatos, gazdag magyar nyelvet és kifacsarni azt, ami benne van, mert ijesztő és ragyogó dolgok tudnak néha kijönni. Íze, szaga, súlya, teste kell, hogy legyen a szövegnek, amely néha életre kel, visszabeszél, beleszól dolgokba, sőt néha üt is. Az Örvényt úgy írtam, hogy a főszereplő végig diktált nekem. A történet írta magát. Ennek egy valós magja volt, azt a részt volt a legnehezebb megírni. Önéletrajzi regényem is van. Egyelőre fiókban. De mindegyik írásomban ott vagyok valahol. És az enyéim is: szüleim, rokonok, barátnők, haverok, szeretők és szerelmesek, mind. Mondatok, ellopott párbeszédek a metrón utazva, avagy dumák két plázacica között. De ezek nem azonosak a valósággal. Igyekszem a sorok között egy-egy fehér foltot hagyni, hogy az olvasó beletegye oda a saját mondatait, saját érzéseit, mert csak így fogja tovább olvasni az írást. Néha egy csodás filmszínészt választok ki, ő lesz a célpont, a többit menet közben dolgozom ki. Ha nem szülöm meg a szereplőt magamban tetőtől talpig visszamenőleg dédnagyanyjáig, egyetlen kézmozdulata sem hihető majd. De mindegyikük én vagyok kissé. Vagy inkább az, akivé szerettem volna válni. Vagy válhattam volna. Ki tudja?

– Köti még valami Kolozsvárhoz, Erdélyhez? Jár „otthonról haza”?

Igen, haza akarok menni, nemcsak azért, mert ott van a lakásom, hanem mert úgy érzem, még mindig ott a helyem. Mert talán van még egy-két dolgom otthon. Nagyon megbántam, hogy eljöttem...