Magyarok a Dél Keresztje alatt

– A Kárpát-medencében élve nehéz elképzelni, hogy milyen lehet Ausztráliában magyarnak lenni. Hogyan és mikor kerültek a Dél Keresztje alá az első magyarok?

– Hazánk fiainak első nagyobb hulláma az 1848-49-es szabadságharc után volt, majd az 1860-as években a nagy aranyláz idején is sokan próbáltak szerencsét. A legnagyobb hullámok a huszadik századhoz kötődnek, az 1910-es majd a ’29-es világgazdasági válság után érkeztek az Osztrák–Magyar Monarchiából, majd a Magyar Királyság területéről. A gazdasági ellehetetlenülés okán sokan az új világban kerestek új hazát, bár viszonylag kis számban fogadtak bevándorlókat. A második világháború után nagy számban érkeztek Ausztráliába európai bevándorlók, köztük magyarok, akik nem értettek egyet a politikai változásokkal, és olyanok, akik az üldöztetések miatt szerettek volna Európától minél távolabb lenni. 1956 híres kapcsolódása Ausztráliával a melbourne-i olimpia és a híres vízipólódöntő, ahol Magyarország a Szovjetunióval mérkőzött, és vér folyt a vízben. Erre a mai napig sokan emlékeznek. Aztán a hatvanas évek végén, hetvenes évek elején egy komoly hullám érkezett a határon túli magyarok közösségéből, leginkább a Délvidékről. Ebben az időszakban Jugoszláviából el lehetett menni dolgozni Nyugat-Európába, ám sokuk házában már más lakott, mikor visszatértek, így végül messzire kerültek. Magyarországra ekkor nem költözhettek. Van például egy délvidéki falu, Muzsla, ahonnan két idősebb gazdát előreküldtek, hogy nézzék meg, milyen lehetőségek vannak Ausztráliában. Ennek nyomán ma több muzslai él Ausztráliában, mint Muzslán vagy Európában. A nyolcvanas évek legvégén pedig azok a romániai magyar menekültek kerültek Ausztráliába, akik valamiért nem maradhattak Magyarországon, az ausztriai menekülttáborokból ugyanis Kanada és Ausztrália fogadta be a politikai menekülteket. Az erdélyi közösség inkább ebből az időszakból származik. Pontos adatok nincsenek, de a rendszerváltások óta is több tízezer magyar érkezett Ausztráliába, főként gazdasági okokból. Ezért aztán elég összetett az ausztráliai magyarság képe, a különböző történelmi időszakokban érkezett emberek eltérő világnézettel és különböző hazaképpel rendelkeznek, és másképpen ragaszkodnak a magyar nemzethez.

– És hol élnek a magyarok? Vannak nagyobb közösségek, vagy szét vannak szórva az óriási országban?

– A legutóbbi népszámláláskor hatvanezren mondták azt magukról, hogy otthon magyarul beszélnek. Ez azt jelenti, hogy a családban mindenki magyar. Számításaink szerint százötven-kétszázezer közé is tehető azok száma, akik magyarok vagy magyar származásúak, de legalább százhúszezren beszélik is a magyar nyelvet. A vegyesházasságokban viszont már az angol az otthon nyelve.

– Ezek szerint nem azt kérdezik Ausztráliában, hogy mi a nemzetisége az állampolgárnak.

– Szinte minden európai államnak van kisebb-nagyobb diaszpórája. Csak olaszok több mint egymillión mentek ki a második világháború után új hazát keresni. Az ír származásúak voltak az első európaiak, akik fegyencekként érkeztek megbízhatatlanságuk miatt a brit gyarmati időszakban. Az írek nagyon otthon érzik magukat Ausztráliában, mindenkinek van ott rokona. És a nemzetiségre való rákérdezés helyett az a kérdés, hogy milyen nyelvet beszél otthon azért fontos, mert tudvalevő, hogy addig, amíg a nyelv otthon számít, a kötődés aktív, de ha már nem beszélik, akkor passzív, és a passzív kötődés minden nemzet esetében előbb-utóbb emlékké válik.

– Az őslakos népességgel mi a helyzet?

– A jelenlegi huszonkét milliós lakosságnak csak négy százaléka őslakos ausztrál, aboriginal. Ők ötven-hatvanezer éve élnek a kontinensen, de az elmúlt kétszáz évben megváltozott a számarány. Egyrészt a csatározások, de főleg az Európából behozott baktériumok és vírusok miatt. Ausztrália mai összlakosságának negyede külföldön született, és felének legalább az egyik szülője nem Ausztráliában látta meg a napvilágot. Tehát nemcsak új, hanem a legeslegújabb ország, igazi multikulturális nemzet. Az ausztrál állam az utóbbi évtizedekben azt támogatja, hogy mindenki tartsa meg a különböző nemzeti kötődését, de legyen jó ausztrál állampolgár is. Az országban az elmúlt 23 évben töretlen a gazdasági fejlődés, az életszínvonal a világ második-harmadik helyén áll, ezért mindenki szeretne ottmaradni. Ausztrália a megvalósult amerikai álom.

– És milyen a magyarok megítélése?

– Nagyon büszke vagyok arra, hogy amikor bemutatkozom, mindig tudják, hogy Magyarország külön ország és nemzet. Letelepült honfitársainknak jó híre van, nagyon sokat hozzátettek az ausztrál állam és gazdaság építéséhez. Az ’56 után érkezettekről a világon is elhíresült, hogy egyszerre huszonötezer magyar talált hazára Ausztráliában. Az ő jó hírük mai napig érvényes, így az, hogy magyar, igazán jelent valamit. A legtöbb embernek van vagy volt egy magyar kollégája, szomszédja, de akár rokona, őse.

– Milyen sajátos problémákkal kell szembenéznie az ausztráliai magyaroknak?

– Sajátságos problémája a magyar közösségnek a távolság, ez mindent meghatároz. Úgy gondolom, hogy a diaszpóra magyarsága Kanadában, Dél-Afrikában, Dél-Amerikában, Ausztráliában és Új-Zélandon a szórványmagyarságéhoz hasonló problémákkal szembesül, mert nagy tömbben élnek köröttük nem azon a nyelven és kultúrán, mint ami a család szorosan vett kultúrája. Ilyen körülmények között nagyon kell akarni, hogy megmaradjon a nyelv, a kötődés. S bár el lehet hagyni az országot, nem olyan, mint a Kárpát-medencében, ahol órák alatt Magyarországra érhetünk. Nem lehet felülni egy fapados gépre és „hazaugrani”, mert míg például New Yorkból is tíz-tizenkét óra alatt Budapestre lehet érni, addig Ausztráliából csak a tiszta repülőidőből nem számíthatunk kevesebbel 24 óránál.

A másik gond az országon belüli nagy távolságok: messze élnek az emberek egymástól. A legnagyobb közösségek a városokban laknak, Melbourne-ben és Sydneyben, ennél kisebb, de még mindig számottevő közösség él Queenslandben, Adelaide-ben és egy nagyon régi közösség Pirth-ben, Nyugat-Ausztráliában. De mindenütt találni magyarokat. Európán kívül alegnagyobb magyar közösségi tér Melbourne-ben awantirnai magyar ház, amely 3600 négyzetméter alapterületű és két focipályával is rendelkezik. A nagy gond, hogy ezek a régi terek, amelyek a hatvanas-hetvenes évekbeli gazdasági fellendülés idejében a közösséghez való tartozás jegyében nagy lendülettel létrejöttek, ma nehezen tudják megszólítani a második-harmadik generációs fiatalokat, akik már nem ugyanúgy és nem ugyanolyan helyeken szeretnének szórakozni és közösségi életet élni. A fiatalabbak életéhez alkalmas programokkal megtölteni ezeket a tereket jelenleg a nyugati diaszpóra egyik legnagyobb kihívása.

– És milyen canberrai nagykövetnek lenni?

– Nagyon büszke vagyok rá, megtiszteltetés és szeretem. Ugyanakkor nagyon sokrétű a feladat, mert sokat kell utazni. Canberra úgy született, hogy száz éve elhatározták: mivel nem tudják eldönteni, hogy Sydney a fontosabb vagy Melbourne, ezért új várost alapítanak. Egyébként a rivalizálás a két város között a mai napig nagyon élesen tetten érhető minden közegben és minden szinten. Ezért született Canberra, amely 270 kilométerre van Sydneytől és 700-ra Melbourne-től. Munkám különlegessége, hogy a magyar közösségek hétvégenként jönnek össze, így velük akkor lehet találkozni: a hétköznapokat az ausztrál-magyar kapcsolatok építése, nemzetközi diplomáciai munka és az otthoniakkal való kapcsolattartás jelenti, így a hetek könnyen összefolynak. Amikor kiderült, hogy Ausztráliába költözünk, az volt a kislányom első reakciója, hogy ott majd fejjel lefelé fogunk élni, ami kicsit igaz is, mert nyolc-tíz órával előbb vagyunk. Amikor itt nyár van, ott meg tél, közelebb vagyunk egymáshoz időszámítás szempontjából, októberben pedig eltávolodunk. Ezért az otthonnal való kapcsolattartás este-éjszaka lehetséges. Canberrában száznégy ország tart fenn állandó képviseletet. Tisztviselőváros, impozáns, új építészeti megoldásokkal, nagyon kényelmes és nyugodt, ugyanakkor nagyon nagyok a távolságok.

Sikó AnnaMagyarországot képviseli Ausztráliában és Új-Zélandon canberrai magyar nagykövetként. Budapesten született, az Eötvös Loránd Tudományegyetem angol-francia szakán végzett 1985-ben. Nyelviskola tanára, majd vezetője volt, mely később tanárképző intézményként is működött. 1999-2001-ben a Magyarországi Brit Kereskedelmi Kamara elnöke, majd két esztendeig az Európai Uniós Kereskedelmi Kamarák elnöke volt. 2004-től a budapesti Széll Kálmán Alapítvány kurátora, majd ügyvezető kurátora. Felvidéki és erdélyi (bölöni) gyökerekkel is rendelkezik. Férje brit állampolgár, három gyermek édesanyja.

– A honvágy egyébként arányos a távolsággal?

– Azt hiszem, hogy attól aránytalanul nagy a honvágya az embernek, mert mindig a tiltott gyümölcs vagy a nehezen megszerezhető játék a fontos. Úgyhogy nem szabad belegondolni, milyen messze van, mert az elég nehezen elviselhető, hanem meg kell szokni. De egészen fantasztikus kontinens, nagyon érdekes, nagyon kedves az ausztrál nép, és tulajdonképpen a mai napig folyik a nemzetépítés.

– Ausztráliában is élnek az egyszerűsített honosítás lehetőségével az elcsatolt országrészekből származó magyarok?

– A legtávolabbi magyar külképviseleten is folyik a honosítás. A legidősebb igénylő eddig egy 92 éves úr volt, aki azt mondta, hogy „én már haza nem megyek, otthon vagyok, csak azt kérem, hogy ezzel az útlevéllel temessenek el, nekem senki ne mondja, hogy hazátlan vagyok”. Ebből is látszik, hogy a lelki igény mekkora a hazától 17 ezer kilométerre, ahol tényleg nem praktikus igények vagy gazdasági szempontok miatt kéri valaki az állampolgárságot. Székely származású aranyásó is kérte: három napig utazott, hogy elérjen Nyugat-Ausztráliából a Sydney-i konzulátusig. Sokféle eset van. A pénztárcámban őrzök például egy cetlit, amit egy bácsi írt az első eskütételkor. Azt gondolta ugyanis, hogy majd neki is kell beszédet mondania. „Szeretettel üdvözlöm édes magyar hazám küldöttét. Köszönöm szüleimnek, hogy magyarnak neveltek, Istennek, hogy életben tartott, hogy megérhessem ezt a szép napot. Nekem lelki megnyugvás és igazságtétel.”