Magyar házasságokkal maradhat fenn a közösség – beszélgetés Korodi Levente türkösi evangélikus lelkésszel a barcasági csángókról

a gyülekezet még mindig a német evangélikus esperesség fennhatósága alá tartozott. Amikor templomszentelésre kiszállt az esperes, a ceremónia lejártával fogta a kulcsot, bezárta az ajtót, és kijelentette: itt magyar nyelvű istentisztelet nem lesz. Őt nem érdekelte a hívek véleménye, így az újonnan felépített templom két esztendőn keresztül zárt ajtókkal állt. Csak akkor nyílt lehetőség magyarul szolgálni, miután megalakult a magyar evangélikus esperesség. Közben a rekatolizációs folyamat egy kisebb méretű katolikus templom építését hozta magával. Városi szinten – azaz Bácsfaluban, Türkösön, Csernátfaluban és Hosszúfaluban – ma mintegy négyezren vallják magukat római katolikusnak, valamivel több mint ötezren pedig evangélikusnak.

– A barcasági csángók moldvai testvérei jelentős része nyelvileg beolvadt a román tengerbe. Az ittenieknek miként sikerült megőrizniük önazonosságukat?
– A szász hatás hagyományait mindmáig magunkon hordozzuk. Népviseletünk kevésbé különbözik az övékétől, de az építkezési szokásaink hasonlóak. Ami a román tengerben való megmaradást illeti: hatalmas kihívás, amellyel a fiatalabb nemzedékek nehezen küzdenek meg. Türkösön heti rendszerességgel tartunk ifjúsági eseményeket. Sokszor azon kapom fiataljainkat, hogy maguk közt is románul beszélnek.

Az elrománosodás folyamatát aligha tudnánk visszafordítani, de azon vagyunk, hogy minél inkább lassítsuk. Ezért tartom fontosnak, hogy legalább az egyházon belül a magyar fiatalok egymással találkozzanak, barátkozzanak. Egyedüli reménységünk a közösség megmaradására a színmagyar házasságok kötése.

– A beolvadásra az elöregedés is rátesz egy lapáttal?
– Többet temetünk, mint amennyit keresztelünk, ez tény. Gyülekezetünkben a 18 esztendőn fölüliek száma eléri a 700-at, míg kiskorúakból alig van 80.

– Karnyújtásnyira élnek a Székelyföldtől, mégsem székelyesedtek el…
– Ez így igaz: itt fekszik a közelünkben a Székelyföld, mégsincs semmiféle átjárás a két térség között. Különlegességként jegyezhettük fel, hogy nemrég egy négyfalusi kislány, aki itt, a Zajzoni Rab István nevét viselő iskolában végezte a nyolcadikat, Sepsiszentgyörgyre ment középiskolába. Mindössze 35 kilométer választja el városainkat, ilyen esetre eddig mégsem volt példa. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy gond, ha valaki Négyfaluban vagy Brassóban, az Áprily Lajosban anyanyelvén folytatja tanulmányait, hanem a két régió, a Barcaság és a Székelyföld közötti átjárhatatlanságot szeretném kiemelni.

De ugyanez mondható el a székelyföldiekről is.

– Előny vagy inkább hátrány Brassó közelsége?
– Tíz évvel ezelőtt előnynek számított: az egyszerű bevásárlástól kezdve a kulturális életig szinte mindent Brassó kínált nekünk. Ma már Négyfalu szintjén is adottak a körülmények. A járvány beköszöntése előtt ide is havi rendszerességgel jöttek különböző színtársulatok Sepsiszentgyörgyről vagy akár Marosvásárhelyről. A hátrányt Brassó Négyfalu irányába való bővülése jelenti. A megyeszékhely mindegyre terjeszkedik, a környező települések pedig beszűkülnek.

Ilyen körülmények közt ne csodálkozzunk, ha számarányunk látványosan csökken.

– A beköltözött románságban tetten érhető-e, hogy a moldvaiakhoz hasonlóan a csángókat lényegében elmagyarosodott románoknak tekintik?

– Nem. Négyfaluban a mokányság 10–15 éve kézbe vette múltjának ápolását – mégpedig a magyar hagyományok kisajátításával. Népviseletükben átvettek különböző elemeket tőlünk, sőt már egyre inkább azt hangoztatják, hogy az a sajátjuk. El tudjuk fogadni, hogy idővel az övéké lett, de azt nem, hogy az övéké volt. Nyilatkozatok szintjén is egyre sűrűbben hangoztatják: ők már előttünk itt éltek. Pedig elég végigmenni a négy összenőtt faluból létesített városon, és megnézni, hogy a főúton az összes házat valamikor a csángómagyarok építették. A mokányság az erdők aljában élt, és mind a mai napig ott lakik.

– A rendszerváltás óta sokkal kézenfekvőbb az önazonosság és a hagyomány ápolása. Élnek ezzel a lehetőséggel a fiatalabb nemzedékek?
– Nem a fiatalokkal van gond. Azt tapasztalom, hogy a középnemzedék tagjai azok, akik közömbösen viszonyulnak a kérdéshez. Talán azért, mert a kommunista rendszer rányomta az életükre a bélyegét. Persze léteznek kivételek is. Több lelkes személlyel büszkélkedhetünk, akik a fiatalság bevonásával felvállalták a hagyományok újjáélesztését. Szerencsére ifjaink részéről nyitottság érzékelhető. Rendszeres varróköröket tartanak, nyaranta hagyományőrző táborokat szerveznek, szövést, fonást tanítanak, tojásírást oktatnak.

 – A barcasági magyarok miként élik meg hitüket?
– Mifelénk a kényelmesség nagy úr. A templom küszöbét főként az ötvenes-hatvanas korosztály képviselői lépik át. A fiatalok a fáradtságra, elfoglaltságra való tekintetettel maradoznak ki. Érdekes, hogy szenteste meg szokott telni a templom, eljönnek körülbelül háromszázan. Karácsony első napján összegyűlünk kétszázan, másodnapján meg huszonöt-harmincan. Ezek a számok maguktól beszélnek.

–  Mennyire hallgatnak a papjaikra?
 – Az itteni emberek fontosnak tartják a pap jelenlétét és hozzáállását. Ha a közösség jónak tart bizonyos indítványozást, akkor követi a papot. Ehhez viszont a lelkésznek is figyelembe kell vennie a gyülekezet igényeit, az emberek lelki állapotát.

– A négyfalusiak testvéreiknek érzik az ország más területein élő csángókat?
– Nem tapasztaltam különleges kötődést. Évente szoktunk kirándulásokat szervezni, egyik esztendőben a Gyimesekbe látogattunk. Szálláshelyünkön, a borospataki skanzenben részt vehettünk egy csángó esten. Mondanom sem kell, hogy aki első ízben találkozott a gyimesi csángókkal, jócskán elcsodálkozott. Ez annak is tulajdonítható, hogy

 – Fel sem merült, hogy esetleg egyházközségi szinten rendezzék a soraikat?
 – Mivel ennek nincs múltja, a kezdeményezés is nehézkes lenne. A feleségem felmenői közt van néhány rokon, aki éppen Borospatakon telepedett le. Amikor megkérdeztem, ápolják-e a rokoni kapcsolatot, az volt a válasz, hogy évente kétszer-háromszor beszélnek telefonon. De mondok egyebet: amikor egy viszonylag kis gyülekezetből, a Szeben megyei Kiskapusról Türkösbe kerültem, a közösség feltérképezése közben arra figyeltem fel, hogy a presbiterek sem ismernek mindenkit. Főként azokat nem, akik nem az ő utcájukban laknak. Azt hiszem, ez is jellegzetes barcasági csángó vonás: a közvetlen szomszédommal elvagyok, aztán hogy ki lakik a második, harmadik utcában, az nem érdekel. Még mindig azon dolgozunk, hogy a gyülekezeti tagok ismerjék meg egymást.

– Zavaró, hogy az anyaország figyelme főként a moldvai és gyi­mesi csángókra összpontosul?
– Sajnos mi barcaságiak általában kimaradunk az anyaországiak látóköréből. Magyarország a moldvai és a gyimesi csángók iránti nyitása hosszabb múltra tekint vissza, ezért a kötődés is sokkal szorosabb. A néhány éve létrejött Barcasági Csángó Alapítvány az, amelyik itthon is, az anyaországban is próbálja népszerűsíteni a térséget a maga hagyományaival és természeti szépségeivel. Érezhetően valami megmozdult, a Kárpát-medencében kezdenek minket is megismerni. Létezünk, tömbben élünk, jövőképpel rendelkezünk. És reménykedünk.