Lelki kényszer az igazság feltárására

Buksa Éva Mária
Jelenvaló múlt címen harmadik kötetével jelentkezett az olvasók előtt Buksa Éva Mária nyugalmazott magyartanárnő, aki legújabb könyvében Bodor Péter, Bölöni Farkas Sándor és Orbán Balázs élettörténetét írta meg három rövid drámában. Akárcsak eddigi munkáiban, a marosvásárhelyi pedagógus ezúttal is arra törekedett, hogy olvasóit olyan személyiségekkel ismertesse meg, akik meghatározói voltak Erdély múltjának. Az évek során Buksa Éva Mária írásaiért EMKE-díjban részesült, illetve a Mátyás királyról és Bethlen Gáborról szóló drámájával elnyerte a Magyar Írószövetség kiemelt elismerését.

– Mikor és hogyan született meg a gondolat, hogy történelmi személyiségeink egy-egy életképét dramatizálja?

– A szellemi és lelki terror korában – vagy amint Magyari Lajos nevezte, „az idők romlásában” – nem gondoltam még írásra, hiszen nem lehetett nyíltan, őszintén írni nemzeti történelmünk valós eseményeiről, sem hiteles képet festeni történelmi-kulturális nagyságainkról. A korszellemváltozás reményében 1991-ben érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy a sok félrevezető, hamis történelmi ábrázolást most talán az igazság fényében lehet bemutatni. És mindezt a színpadról, hogy több fiatalhoz és kevésbé fiatalhoz eljusson az üzenet.

E színjátékok meglehetősen didaktikus jellegűek. Úgy vélem, néha érdemes megállni és visszatekinteni nemzeti kultúránk példaértékű személyiségeit reflektorfénybe állítva a ma embere elé. A rendszerváltás után a sok tilalomfa látszólagos eltűnése után belső lelki kényszert éreztem arra, hogy tollat ragadjak és feltárjam az igazságot. Nem akarok túl hangzatos kijelentéseket tenni, de engem az igazság keresése vezetett el az íráshoz, az írás pedig az igazsághoz.

– Az igazságkeresésen kívül milyen szándék vezérelte munkáinak közreadásában?

– Igyekezetem arra irányult, hogy a magyar történelmi és művelődési örökségünket nemzeti múltunk térképére helyezzem, ugyanakkor bevigyem az erdélyi köztudatba a sajátosan és összetéveszthetetlenül erdélyi magyar, illetve székely–magyar történelmi és szellemi „óriásainkat”, s azok századokon átívelő példáját. Ugyanakkor emlékeztetni szerettem volna eleink közjót szolgáló eszméire és küzdelmére – ez által érzéseket próbáltam ébreszteni és lelkesíteni a nemzeti önazonosság felvállalására, a magyarságtudatra. Éppen ezért remélem, hogy írásaim, bár más történelmi dimenziókat érintenek, a jelen embere, illetve az ifjú nemzedék számára is nemzeti tudaterősítő hatással bír, szellemi-erkölcsi erőforrás és közösségformáló erő lehet. Mindemellett nem titkolt szándék a közösségépítés és a szórakoztatás.

– Műfajilag hová sorolhatók a rövid drámái vagy dramatizált életképei?

– Írásaim nem klasszikus értelemben vett színművek, hiszen az irodalmi kánon előírásait mellőzik. Én didaktikus jellegű dramatizált életképeknek és hiteles élettörténeteknek tartom őket. A drámai konfliktus csak egyes jelenetekben bukkan fel. Ha műfajilag szeretnénk besorolni, leginkább Bécsy Tamás jellemzése illene a munkáimra. „E modell mélyén, magjában a sugárzó középpont és a hozzá fűződő viszonyok állnak. Mivel a főszereplő passzív, e művekben jelentős szerepet kap a hosszabb lírai beszéd” – írja A drámaelemzésről című könyvének 125. oldalán.

– Hogyan tekintenek önre azok a pályatársak, akik irodalomtanárként nemhogy nem ragadnak tollat, de a kicsengetés után hallani sem akarnak az iskoláról?

– Nem tudom, hogy ők miként tekintenek erőfeszítéseimre. Van, akinek tetszik és követi könyveim megjelenését. Pályatársaim közül öt-hat személy megvásárolja a köteteimet.

– Hogyan lehetne felrázni az elfásult vagy érdektelen pedagógusokat, hogy ne csak tanítsanak, hanem neveljenek is? Még akkor is, ha a minisztériumi programban ez tételesen nem szerepel.

–Nem szeretnék senkit megsérteni, de ha valaki erre nem érez belső, lelki indíttatást – és minden nagyképűség nélkül állítom, hogy ha nincs tehetsége –, akkor erőltetni nem lehet.

– Mi az a lelki, szellemi és morális többlet, amivel a mai fiatalok gazdagodhatnak művei elolvasása vagy színpadi megtekintése után?

– Manapság az identitás nélküli multikultúrát akarják a társadalomra erőltetni. Ez ellen szeretnék tenni. Az én értékrendemben szégyen a szó, ha nem igaz. Tehát csak eredetien nemzeti, azaz magyar történelmi korokat, nemzettudattól lelkesült, jeles közművelődési személyiségeket, azoknak példaértékű, rendkívüli, a haladást szolgáló erőfeszítéseit örökítem meg az utókor számára. Meglehet, tanulságról nem beszélhetünk, hanem inkább új ismeretekkel való gazdagodásról. A kérdés lényegére térve: a tanulságot mindenki leszűrheti a maga számára. A lelki, szellemi, morális többlet tulajdonképpen az új ismeretekből eredeztethető. Elfogultsággal vádolhatnak, de szerintem az erkölcsi többlet ott bujkál a szavak mögött, és fénylőn sugárzik a szereplők tetteiből. Ez pedig a nemzettudat. A bennünket összetartó, közösséggé kovácsoló nemzettudat – amint Ligeti Ernő, a koncentrációs táborok mártírja írta – ott szunnyad „a közvélemény búvóhelyein”. Igen. A kisebbségi létünk – érzem és tudom – ott van a dolgos mindennapok sérelmeiben, az iskolapadokból hallgatott történetekben, olvasmányaink rejtett üzenetében, a köztéri rendezvények elfojtott indulatában, az illatos, színpompás tájakat szemlélő vigasztaló büszkeségünkben, a templomi áhítatban, az orgonán felzengő zsoltárban és az imára hívó, erőt árasztó harangzúgásban.