Középítkezések százéves receptje

– Milyen problémákkal szembesül a 21. század elején egy fiatal építész Erdélyben?

– Egy építész szakembernek Erdélyben manapság az a legnagyobb gondja, hogy egyre többen végeznek az egyetemeken, miközben a piac egyre kevesebb szakembert igényel. Miközben messziről látni, hogy szükség lenne rájuk. Nemrég iratkozott be a nyolcezredik építész a Rendbe, ez a szám a magyarországi szakemberszám fele, ami a lakosság arányához képest nagyon sok. Két év gyakornokság végén ezeket a fiatalokat fel kellene szippantaniuk az építészirodáknak, ám egy megrendelésekben szűkölködő iroda nem vesz fel munkaerőt. Legfeljebb feketén dolgoztat – ha van, amit. Évente több száz építész végez az egyetemeken, de nincsenek olyan munkapiaci feltételek, hogy ők is labdába rúghassanak.

– Lát megoldást a felmerülő gondokra?

– Mindenekelőtt nem volna szerencsés, ha elkendőznénk a problémáinkat az Európa-szerte kialakult válságra hivatkozva. Két éve felmérték Európában az építészek keresetét és életkedvét. A tanulmányból kiderült, hogy a legjobban Angliában keresnek, de egyben ott a legpesszimistábbak, míg Romániában keresnek a legrosszabbul az építészek, viszont itt a legoptimistábbak. Persze ebből azt a következtetést is le lehet vonni, hogy a romániai építészek érdekében semmit sem kell tenni – hiszen tele vannak optimizmussal – mindaddig, amíg belefulladnak az iszapba. A felmérés azonban két évvel ezelőtti, azóta érezhetően kevesebb fiatal építész kap munkát. Lefelé tartunk a lejtőn… Az optimizmus egyébként abból táplálkozik, hogy pár lejjel többet kapunk, mint a kommunizmusban, vagy abból, hogy mi dönthetünk egy feladat megoldásánál. Egyértelmű az is, hogy egy kezdődő kapitalizmusban ki-ki maga keresi az útját, és ha ez a 8000 emberre dagadt építésztársadalom nem egyként lép fel, és nem tudja saját érdekeit képviselni, akkor könnyen széthullhat. A szocializmusban, a nagy tervezőintézetekben egyben tartották őket, mert volt egy pluridiszciplinaritás, egy tőkeháttér, nem beszélve az urbanisztikai koncepcióról, amelyet próbáltak betartani.

– Ezek az elemek, melyek egykor összetartották a szakmát, mára megszűntek?

– Nagyrészt meg, a mai építész pedig azt látja, hogy egy posztmodern világ demokráciájában abszolút minden lehetséges, és neki valahogy fent kellene tartania magát gazdaságilag. Ami egyre nehezebb, miközben a közterek, a középületek képe rohamosan romlik. Ez egyértelműen azt mutatja, hogy nem az építésszel van a baj, hanem azzal az adminisztrációval, amelynek nincs szüksége a szakemberre. És azért nincs, mert akinek pénze van, egyre jobban odafigyel, hogy kizárólag övé legyen a döntés joga, hiszen másként másnak is kellene juttatni. A megosztással pedig csorbul a tekintélye annak, aki köz-vagy magánpénzekből költekezik. Kivételek persze vannak, de azokból nem lesz rendszer, és egy város képét csakis rendszerben lehet elképzelni.

– Ha csak Kolozsváron szétnézünk – de jellemző ez Erdély más városaira is –, a középkori építkezésekben fellelhető a rendszer. Napjaink építkezéséből ez hiányzik?

– Pontosan. Fantasztikus volt a városépítészet a középkorban, a Magyar Királyság idején, amikor európai nagyhatalom voltunk, amit most nem mondhatunk el az Európai Unióban, mert jelenleg a döntéshozás – balkáni rendszer szerint – Bukaresthez tartozik. Ezt a „balkánt” sajnos pejoratív értelemben kell használnunk, mert ha megnézzük Bukarest utcáinak és tereinek világát, megriadunk. Kolozsváron egy-két középület van használaton kívül, ott viszont egész utcasorok állnak üresen. A mai adminisztráció logikáját meghaladja, hogy egy gyors kapitalizálással hogyan lehet a magántőkét karbantartani. Magyarán: Bukarestben nincs szükség szakemberre, mert használatlan épületekről beszélünk, a közigazgatásban pedig általában nincs szükség, mert ránk szólt az unió, hogy egyre kevesebb adminisztrációs pénzt fizessenek a minisztériumok. A középkorban vagy a Monarchiában biztosan nem erről szólt a közigazgatás: először megoldotta a középületek és a közterek problematikáját, és utána nézte meg, mit lehet Bécsből Budapestre vagy Kolozsvárra áttelepíteni. A polgármesteri hivatal Kolozsváron az egykori ispánság épületében működik, de az egyetemek is azokban az épületekben vannak, amelyeket száz évvel ezelőtt épített egy működő rendszer. Az adminisztrációt törvénnyel kellene kötelezni arra, hogy ne költsön el egyetlen lejt sem közpénzből, míg nincs rá szakmai tanácsadás.

– Magyarországon, illetve a nyugati országokban ezt már bevezették?

– Ausztriától nyugatra kötelező. Magyarországon nem, de ott valamivel szerencsésebb a főépítész státusa, mert nem egy aktaaláíró figura, hanem ő a gondolkodó személy az adminisztrációban, tehát tervezhet is. Romániában az is tetézi a gondokat, hogy aki főépítészként aláírja az építési engedélyt, attól megvonják a tervezői jogosultságát.

– Nagyszeben megújulását mégis az ön nevéhez kötik, pedig ott évekig főépítészként tevékenykedett...

– Ez igaz, viszont éppen akkor éltem át a romániai építészszakma legnagyobb bökkenőit. Amikor az adminisztráció 2001-ben elfogadta egy olyan iroda létrehozását, ahol mi rámutattunk a gondokra és a megoldásokra, ők meg rábólintottak a polgármesterrel együtt, lehetett dolgozni. Azóta ugyanaz a polgármester sem a régi: mintha könnyebben hajlana a politikai tanácsokra, mint a szakmaiakra. 2008 után ő sem törekedett szakmaiságra az adminisztrációban. Addig jó példának tűnt, és reméltük, hogy egy ilyen kihívás és a finanszírozások, amelyeket sikerült akár a kulturális minisztérium keretéből is elérni, nem kivételek maradnak, hanem a közterek felújításának egyik módozata. Bukaresti közpénzekből sikerült 33 épület homlokzatát restaurálnunk – nem csak lepingálnunk –, de annak a munkának a folytatása, sajnos, azóta országszerte leállt. A szakminisztérium feladata az lenne, hogy megmutassa, mennyire megéri egy közteret restaurálni, abba fektetni pénzt, de ez nem történik meg. 2007 után az Európai Unió is úgy rendelkezett, hogy minél kevesebb alkalmazottal kell megoldani a dolgokat – bármelyik polgármester arra hivatkozik, hogy nem tud megoldani problémákat, mert nem szabad embert alkalmaznia. Azt viszont senki nem tiltja meg, hogy az önkormányzatok szakmai tanácsadást kérjenek. A mai adminisztrátorok attól félnek, nehogy gyanúba keveredjenek, hogy kit is kérnek fel erre a munkára. Törvényesíteni kellene a kereteket: kötelező módon évente kapja meg a tanácsadási csomagot a közpénzt elköltő politikus, és ennek alapján – bizonyos kritériumokat szem előtt tartva – döntsön.

– Ön sokat jár külföldön. Máshol működik ez a rendszer?

– Igen, és ezt Bécs második kerületében konkrétan követni is tudtam. A szakmai tanácsadó szerződtetése soha nem esik egybe a politikai választásokkal. Három évre kapnak szerződést, ha jól végzik munkájukat, maradnak, ha nem, akkor jön egy másik szakmai csapat. Ki lehet alakítani az elkövetkező három évre a kéréscsomagot az adott város, település problémáira, ráadásul a szakmai csapatnak kutyakötelessége az általános urbanisztikai tervekből inspirálódni. Ha ezek a dolgok nálunk is megtörténnének, mindjárt kiderülne, hogy kevés építész van Romániában. Ha minden minisztériumi, megyei, városi, községi adminisztráció felvenné a kapcsolatot tanácsadói csapatokkal, már ez leterhelné a meglévő nyolcezer építészt, sőt, melléjük szociológusok, történészek és egyéb szakmabeliek is csatlakozhatnak. Akkor nem csak aszfaltozásokra költenének, hanem konkrét tervpályázatok megvalósítására, ami után a közterek más képet nyernek. Az elmúlt húsz évben kizárólag törvények születtek, mindenféle operatív meggondolások nélkül. A politikum megint egyre inkább teret ad a szabadelvű urbanisztikai lehetőségeknek. A törvények nem működnek, a beruházók azt csinálnak, amit akarnak. Még a tengerpartot is be lehet építeni, mert lám, az milyen jó befektetés. A mai műemlékvédelmi rendszer úgy működik, hogy szinte ellehetetleníti a szakmaiságot. A szakmai bizottságokban nem lehet csak történész vagy régész, aki nem tervez – abból a meggondolásból, hogy ne legyenek gazdasági vagy érdekképviseleti összeférhetetlenségek. Olyanok döntenek tehát tervekről, akik nem terveznek.

– Kiknek kellene kiharcolniuk a változtatásokat?

– Úgy érzem, a civil szféra az, amelynek ki kellene ezt kalapálnia a politikumból. Verespatakért mindenki mindenhova kimegy, még akkor is, ha nem tudja pontosan, miről szól a történet. Miért nem lehet kivonulni a romániai épített örökség érdekében? Hogy elmondjuk, nem érezzük jól magunkat a városainkban. Kommunikációra lenne szükség, hogy minden halandó megérezze, nem ezt a miliőt érdemli. Hogy mi lesz az értékes épületeinkkel, köztereinkkel, legalább annyira fontos, mint a zöldövezet védelme. Ha eltűnnek, nem lesznek találkozóhelyeink, nem fogjuk magunkat például kolozsváriaknak érezni, és a települések attól szenvednek majd, hogy nem találják az önazonosságukat. Feladat rengeteg van, egyelőre azonban nincs recept a megoldásra.

Guttmann Szabolcs
1961-ben született Kolozsváron, az egyetemet Bukarestben végezte 1987-ben. Neve elválaszthatatlanul összefonódik a Nagyszeben – Európa Kulturális Fővárosa cím elnyerésével, illetve ennek a projektnek a lebonyolításával. 2007-ben szülővárosa, Kolozsvár főépítészi tisztségének betöltésére kapott felkérést, amelyre a Nagyszeben Kulturális Főváros projektben vállalt feladatai lezárulását követően mondott igent. Ennek jegyében 2008-ban visszatért Kolozsvárra, de kinevezése a politikai erőviszonyok megváltozása után elmaradt.