Két forradalomnyi boldogság

– Honnan indult útjára kutatói, majd később politikusi karrierje?

– Külvárosi gyerek voltam. Kolozsváron, a Békásban nagy kertes házban laktunk, a háború idején még tehenünk is volt. A kertünk aljában egy lapos területen focipálya volt, amikor oda kimentem, és a labdát kétszer leütöttem, összesereglett a környék összes gyermeke. Egyszerű, munkáscsaládok gyerekei voltak – akkoriban talán mi voltunk arrafele az egyetlen értelmiségi család –, de jobban kötődtem hozzájuk, mint az iskolában az elkényeztetett városi kollégáimhoz. Az utcában, ahová a kertünk nyílt, csak magyarok laktak, 1948-ban jelent meg az első román, egy rendőr, ma viszont már alig van magyar arrafelé. A háború kellős közepén, 1943-ban kezdtem az iskolát a Református Kollégiumban, együtt jártam Kántor Lajos irodalomtörténésszel, László Ferenc zeneszerzővel, később Vízi Imrével, aki a kosárlabda válogatott tagja lett, Szabó Sándor vívóval, később Lászlóffy Aladár költővel. Érettségi tablónkon azonban már a következő felirat szerepel: a tíz osztályos fiúlíceum végzős 11. osztálya. Abban az évben, 1954-ben álltak át ugyanis a 10. osztályos líceumokra, de mi egy évvel többet jártunk. Így több évfolyam végzett egyszerre, aminek következményeként óriási konkurencia alakult ki az egyetemeken. Eszembe sem jutott a kémia szak, színházrendező vagy színész akartam lenni, ám a főiskolát épp akkor helyezték át Marosvásárhelyre. Szüleim nem voltak olyan anyagi helyzetben, hogy más városban tartsanak, így aztán követtem bátyámat a Bolyai Egyetem kémia szakára. Az államvizsga dolgozatom megvédése után professzorom jelezte: szeretne ott tartani az egyetemen. 1958. decemberében azonban megszűnt az önálló Bolyai Egyetem, és nemhogy engem nem tartottak ott, de professzoromat, Balogh Antalt is kirúgták. Óriási szerencsémre tanáromat a kémiai kutatóintézetbe helyezték át, aki rá egy évre maga mellé vett, ahol aztán 30 esztendő alatt végigjártam a vegyészkutatói szakma teljes szamárlétráját.

– A gyerekkori labdázásból nem lett komolyabb sportolás?

– Nem, de a sport végigkísérte az életemet. A téren napestig rúgtuk a labdát, első osztályos, sőt, válogatott focisták kerültek ki közülünk. Ugyanakkor az iskolában remek tornatanáraink voltak, akik rendesen belénk verték a mozgásigényt. Egyik legnagyobb bánatom most, hogy az infarktusom után, egy tripla by-pass operációt követően minden mozgástól eltiltottak az orvosok. Hatvanöt éves koromig fociztam, 73 évesen még teniszeztem, most már csak úszni engednek. Pedig, ha valamit nem szerettem, az épp az úszás volt…

– Kutatóként mi volt a központi kutatási területe?

– A gyógyszerkutatás, szerintem a szerves kémia legszebb ága a gyógyszerek előállítása. Román igazgatónk volt, akinek azonban semmi baja nem volt a magyarokkal. Kezdetben a kutatóintézet dolgozóinak fele magyar volt, később ez 20 százalékra csökkent, de az igazgató megengedte, hogy mi, magyarok egy laborban, egy csoportot alkotva dolgozzunk. Életem egyik legkellemetlenebb meglepetése az volt, hogy 1989 után mennyire felerősödött a román-magyar ellentét abban a mindössze 43 fős intézetben, ahol mindenki mindenkit ismert. Öt-hat fős csoportokban dolgoztunk, egy ilyen kutatócsoportnak voltam a vezetője, tizenkét, szabadalmazott gyógyszereljárásunk van, a gyógyszerkémiában én kaptam az egy feltalálónak járó legtöbb pénzt: 1969-ben 53 ezer lejt, amiből rögtön vettem egy Skodát. A történet szépséghibája, hogy nem azért kaptam ennyi pénzt, mert jaj de nagy találmány volt, hanem mert akkoriban annak arányában adták a jutalmat, hogy mennyit lehet megspórolni a találmánnyal. Olyan növekedési faktort kísérleteztem ki, amit tonnás mennyiségekben állíthattak elő, így a haszon is nagy volt. Ezzel valószínűleg „rosszat” is tettem a kollégáknak, hiszen rögtön ezt követően megváltoztatták a törvényt, a továbbiakban a maximális jutalom egy kutató fizetésének a háromszorosa lehetett.

– A kutatóintézetnek származott valami előnye abból, hogy Ceauşescu hitvese volt az ország első számú vegyésze?

– Olyannyira nem értett a kémiához, hogy a széndioxid képletét „codoi”-nak ejtette. Nem csoda, hiszen öt elemije volt, előtte tökmagot árult, honnan is értett volna hozzá. Az elején még küldtek konferenciákra, azt hittük, tanulunk majd valamit. A „nagyasszony” megnyitotta, két-három talpnyaló dicsőítette Elenát meg a pártot, és vége is volt a konferenciának.

– Az 1989-es események sokunk életében bizonyultak sorsfordítónak, de ez az ön esetében fokozottan igaz.

– Miután Kolozsváron is megalakult az RMDSZ, 1990 januárjában érkezett egy olyan ajánlat az Iliescu-féle Nemzeti Megmentési Fronttól, hogy a kolozsvári szervezet magyar alelnököt kapjon. Kérdezték, elvállalom-e egy-két hónapra? Elvállaltam, mert életemben kétszer éreztem hasonló boldogságot: 1956-ban, amikor Magyarországon kitört a forradalom, és 1989-ben, amikor Romániában megbukott a diktatúra. Hittük, hogy forradalom volt – ma már szent meggyőződésem, hogy irányított akármi volt, nyakig benne a szekuval, valószínűleg az oroszokat is nagyon zavarta, hogy még létezik egy ilyen diktátor. Így lettem a városi front alelnöke, szedett-vedett társaság élére kerültem, 80 százalékuk román volt, olyanok is ágáltak ott, akik azelőtt kommunista néptanács alkalmazottai voltak. Első „tevékenységem” az volt, hogy Péccsel aláírtam a testvérvárosi szerződést. Amúgy a lakások, volt pártirodák elosztása, a rendőrség és a szemetesek tartoztak hozzánk, minden más a megyéhez, úgyhogy sokat nem tehettünk. Az akkori városvezetőt, az igencsak jóravaló Octavian Buracut akkor utálták meg a románok, amikor aláírta, hogy a magyaroknak vissza kell szolgáltatni az iskoláikat. Szerencsétlen később azzal védekezett, hogy nem nézte meg, mit ír alá.

– Hogyan lehetett kezelni az akkori káoszt?

– Gyakorlatilag sehogy. Mindent a Szekuritáté mozgatott a háttérből. Rémhíreket terjesztettek, például olyanokat, hogy a magyarok felgyújtották román mártírok sírjait. Kiderült, hogy egy szülő, aki gyerekét siratta, égve hagyott egy gyertyát. Két sír égett le a harminchatból. A szekusok terjesztették azt is, hogy a Magyarországról érkező segélyeket – többek közt írógépek is voltak – csak a magyarok kapják meg. A propaganda olyannyira hatott, hogy Doina Cornea, a román ellenállás szimbóluma, aki 16 órát ott ült velünk, amikor a Mátyás-szobrot körülvettük, szemrehányóan mondta, adjunk neki is egy írógépet, ne csak a mieinknek osztogassuk. Egy ideig nagyon úgy nézett ki, hogy Kolozsváron is bekövetkezik, ami Vásárhelyen történt. Szerencsére Dávid Gyula és Kapcza Imre – két RMDSZ-es potentát – leült a Vatra Româneascã képviselőivel, és átbeszélték a dolgokat. Amikor a vátrások nagy csindarattával felvonultak a városban, hál’Istennek a magyarok nem reagáltak.

– Az RMDSZ megalakulásánál is bábáskodott: szó esett akkor az autonómiáról?

– Az eredeti RMDSZ-programban – amelyet olyanok fogalmaztak meg, mint Balázs Sándor, Kötő József, Katona Ádám, Kántor Lajos – végső célként szerepelt az önrendelkezés kivívása. De, hogy azt hogyan kell elérni, arról kevesebb szó esett. Az is benne volt, hogy nem elszakadva Romániától, hanem az ország határain belüli önrendelkezés révén látjuk megoldani az etnikai problémákat.

– Hogyan alakult az ön későbbi politikai karrierje?

– Kicsi fiú voltam én a nagyok között, meg is lepett, hogy választmányi elnöknek választottak. Olyanok voltak a „kezem alatt”, mint Cs. Gyímesi Éva, Kántor Lajos, Dávid Gyula, Szabó Zsolt, Székely Ferenc, Starmüller Géza, mind-mind neves emberek. 1992-ben szenátornak javasoltak, persze erre nagyon büszke voltam. Olyan periódus volt ez, amikor a monstrumkoalíció volt hatalmon: az Iliescu-féle Megmentési Front, a Vadim Tudor nevével fémjelzett Nagy-Románia Párt, és Funar PUNR-je. Négy éven át minden gyűlés azzal kezdődött, hogy a magyarok így meg úgy, a magyar hadsereg már a határon van, a magyarok országszerte robbantgatnak, és hasonló baromságok. A rossz emlékű Radu Ciontea terjesztette – később Funar is átvette –, hogy minden magyar zsebében ott a kötél a zsebében, amivel egy románt felakasszon. Talán a liberálisok és a parasztpártiak voltak normálisabbak, a front képviselői többnyire a második vonalból származó pártaktivisták voltak.

– Négy év alatt elege lett a bukaresti politizálásból?

– Addigra Kolozsváron a vezető értelmiségiek nagyjából kiszálltak a politikából. Kolozs megye első magyar alprefektusa lettem, pedig arra gondoltam, hogy a szenátori mandátumom lejárta után visszatérek a kutatóintézetbe. Igen ám, de míg Bukarestben voltam, az intézet megszűnt. A vadkapitalizmus érvényesült, felvásárolták a gyárakat, aztán bezárták őket, hogy ne legyen konkurencia.

Buchwald Péter
Kolozsváron született 1937. május 21-én. A kolozsvári Református Kollégiumban végezte tanulmányait, majd a Bolyai Egyetem kémia karán diplomázott. 1960 és 1990 között a Gyógyszerkutató Intézet alkalmazottja volt, 1990. január 6-án kinevezték a Nemzeti Megmentési Front kolozsvári alelnökének. Két éven át a Kolozs megyei RMDSZ elnökeként tevékenykedett, 1992 és 1996 között pedig szenátorként az Emberjogi Bizottságban. 1996-tól négy éven át Kolozs megye alprefektusi tisztségét töltötte be.

A román politikai vezető réteg annyit értett a politikához, a demokráciához, az emberi jogokhoz, mint ló az ábécéhez. Mi is keveset, de mivel bőrünkön éreztük a kisebbségi sors minden hátrányát, igyekeztünk utánaolvasni, tanulni, tenni. Az alprefektus törvény szerinti feladata az volt, hogy a szakszervezetekkel tartsa a kapcsolatot, oldja meg a konfliktusokat. Illetve minden más, amit a prefektus a saját hatásköréből átruház. Nos, az akkori prefektus soha semmit nem ruházott rám, szerencsétlen annyira félt a magyaroktól, hogy négy évig szabadságra sem ment. Ha ellátogattunk Magyarországra, el volt ájulva, mennyire fejlett az ország, de azt nem tudta lenyelni, ha meglátta, hogy valahova ki volt írva „emlékezzünk Trianonra”. Pedig értelmiségi volt, nem egy Funar. A demokrácia nehéz sport, ennek az arctalan tömegnek, amit úgy hívunk, hogy választók, a politikai kultúrája annyira gyatra, hogy hihetetlenül könnyű manipulálni. A politika egyik mozgatórúgója pedig az ellenségkép, azzal mindent meg tudsz magyarázni.

– Nem sajnálja, hogy a kutatói munkát politizálásra cserélte?

– Egyáltalán nem. Meg is szűnt az intézet, de tíz év kihagyást a kutatómunkában nem nagyon lehet pótolni. Politikusként sok embert megismertem, rengeteg tapasztalatot szereztem. Integráló típus voltam, soha nem megosztó, nem radikális, a racionális politika híve voltam mindig, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a szimbolikus politikát nem szabad elhanyagolni, mert az embereknek erre is feltétlenül szükségük van. Mostanában a Kolozsvár Társaságnál vezetek egy beszélgető műsort, sok érdekes témával. Remélem, Kolozsvár kulturális életében még sokáig tevékenyen részt tudok venni.