Kalandtúrán a romániai kulturális térben

– Tavaly május 21-től kapta meg a kinevezését, de csak szeptember elsejétől foglalta el az állomáshelyét. Gondolkodási időt kért?

– Dehogy, csak a külhoni küldetésbe induló kultúrdiplomatának végig kell járnia néhány hivatalos utat. Van ebből közigazgatási, diplomáciai és egy intézményi szakasz is: végigjárni a potenciális partnereket, azokat az intézményeket, amelyek tevékenységében a magyar kultúra intézményesült formája jelenik meg.

– Érték meglepetések?

– Mivel korábban az Oktatási Jogok Biztosának tanácsadójaként dolgoztam, alkalmam nyílt alaposan megismerni a magyar közigazgatást, ezért aztán ilyen értelemben nem ért meglepetés. Más tekintetben viszont igen: meg kellett ismernem az adminisztráció azon bugyrait is, amelyek egy elsősorban kultúra iránt érdeklődő ember számára kevésbé izgalmasak, sőt, a gúzsba kötöttség érzetét képesek kelteni az emberben. Ilyenek az iratkezelés szabályai – például mire mikor, hogyan válaszolunk vagy nem válaszolunk –, vagy hogy egy kiállítás anyagainak szállítása milyen adminisztrációs feladatokkal jár a csomagolástól az engedélyek beszerzéséig és a biztosításig. Azzal szembesül az ember, hogy nem elég kitalálni egy zseniális kiállítást, a megvalósításnak még rengeteg feltétele van – és ezek nemcsak anyagiak.

– Előzetes elképzeléseihez képest mi várta Romániában?

– Viccesen szólva kétszer olyan nehéz dolgom lett, mivel Bukarestben már két ország államigazgatási elvárásainak kell megfelelnem, illetve azokat összehangolnom. Egyszerű példa: a kulturális intézmények esetében kölcsönösségi megállapodás van a két állam között, amit Románia biztosít a magyar intézetnek, ugyanazt kell biztosítani a budapesti román kultúrintézetnek is. Miután tavaly decemberben lejárt a bukaresti ingatlanra kötött bérleti szerződés, szerettem volna néhány módosítást eszközölni a megújítandó szerződésben. Ám miután a magyar illetékesek rábólintottak, hogy az általam igényelt módosításokat a román intézet esetében is emeljék be a szerződésbe, a román vagyonkezelőnél azzal szembesültünk, hogy csak szerződéshosszabbításról lehet szó, nem pedig szerződésmódosításról. Ezzel a terminológiai, jogi procedurális vitával aztán több hónap is elment.

– Az új székház is a kérései között szerepelt?

– Dehogy, a régi, Batiºtei utcai ingatlant visszaszolgáltatták a tulajdonosoknak, akikkel árban sem sikerült megállapodni, de az is akadálya volt a hosszabbításnak, hogy a két állam közötti hasonló megállapodásba harmadik felet nem lehet bevonni. A Gina Patrichi utcai új székhelyről akár azt is mondhatnám, hogy jól jártunk vele, kívülről rendkívül impozáns, belülről is szép és jó adottságú, de nincs benne például egy filmvetítésre, színházi előadásra alkalmas nagyobb terem. És ezzel az állapottal nem is nagyon tudunk mit kezdeni, mivel az épület lakóháznak készült 1912-ben, Orlando-házként ismerték. Itt dolgozik az intézet nyolcfős csapata.

– Egy magyarlakta területre vezényelt kultúrdiplomata feladatai jelentős mértékben különböznek a berlini magyar kultúrintézet igazgatójának feladataitól. Például miben?

– Például abban, hogy a mi helyzetünkben nem lehet és nem is szabad eltekintenünk a már meglévő magyar művelődési egyesületek, intézetek tevékenységétől. Az én vízióm szerint az intézetnek évi néhány nagy kulturális eseményt kellene szerveznie, amelyek révén folyamatosan jelen lennénk a román kulturális térben. Mivel azonban ehhez nincs megfelelő anyagi hátterünk, kisebb eseményekkel állandóan kell biztosítanunk a jelenlétet. Vannak klubjellegű rendezvényeink: havi rendszerességű irodalmi szalonunk, borkóstolónk, kéthetente nálunk találkoznak a Bukarestben dolgozó magyar közgazdászok. Heti rendszerességgel lép fel, illetve oktat nálunk és a Petőfi-házban egy-egy meghívott magyar tánccsoport. Rendszeresen készít műsort az intézetben a román köztelevízió magyar szerkesztősége, amihez mi persze nemcsak a díszletet szolgáltatjuk. Miután nincs forrásunk arra, hogy egyetlen előadás erejéig elhozzunk egy írót Budapestről, igyekszünk több programot szervezni a személye köré. A nálunk rendezett irodalmi szalon mellett az illető elmegy az egyetem hungarológiai fakultására, találkozik az ott magyarul tanulókkal, a tévé-rádió anyagot készít vele, majd elvisszük olyan könyvkiadókhoz vagy irodalmi lapokhoz, amelyek érdekeltek lehetnek magyar művek kiadásában vagy közlésében. Kevésbé rendszeres, de mindenképpen plusz, hogy a nagy román könyves eseményeken is megjelenünk.

– A kínálat tekintetében mi a döntő szempont: az intézet igazgatójának ízlése, a „hozzáférhető” események, fellépők, netán a romániai igények?

– Heti értekezletekkel, negyedéves programtervezéssel dolgozunk, éves irányvonalakat határozunk meg, folyamatosan azt tartva szem előtt, hogy mi szolgálja leginkább az igazgatói pályázatomban megfogalmazott négyéves célkitűzéseket. Ami nem ezt szolgálja, nem igazán kerülhet be a programba. Ugyanakkor igyekszem olyan módon motiválni a munkatársaimat – ha már plusz pénzzel nem tudom –, hogy a maguk sikerének érezzék a saját ötletük nyomán megvalósuló, általuk „kurátolt” rendezvény sikerét. De ez csak a tervezés egyik része. Sokszor előfordul ugyanis, hogy bekopognak: van nekem egy jó zeneművem, előadnám. Ezek persze menedzserirodák által előterjesztett profi csomagok, amelyek esetében már „csak” alkudni kell. Megkeresnek romániai magyar szervezetek is, akik saját szervezésben hoznának el egy előadást, s ehhez kérik a mi partnerségünket, hiszen egyetlen fellépés mindig aránytalanul sokba kerül. És természetesen előfordul az is, hogy én találkozom valamivel, ami megragadja a képzeletemet.

– Legutóbb mivel találkozott?

– Egy Thorma János-kiállítással, amely nemrég volt a Magyar Nemzeti Galériában, és nyár végén, ősz elején érkezik Kolozsvárra. A történet úgy kezdődött, hogy megkeresett a kiskunhalasi Thorma János Múzeum igazgatója. Úgy tudja mondta – hogy Bukarestben van egy Thorma-kép, utána tudunk-e nézni. És kiderült, valóban a Román Nemzeti Múzeumban őrzik a Budavár bevétele című Thorma-festményt. Rendkívül rossz állapotban, összecsavarva, sőt, korábban összehajtogatva. De most már köszönjük, jól van, restaurálás előtt: úgy néz ki, megmentettünk egy jelentős alkotást. És most már arról tárgyalunk, hogy Kolozsvárról mikor hozzuk le a kiállítást Bukarestbe.

– A román kulturális közegnek vannak elvárásai a Balassi Intézettel szemben?

– Rendkívül sűrűn érnek megkeresések, mivel Bukarestben kultúra terén is hatalmas a konkurenciaharc. Természetesen mindenkivel tárgyalok, de költségvetési okokból csak ritkán vagyunk képesek gyors reakciókra, ezért inkább az előre tervezhető eseményekben tudunk partnerek lenni. Ha pénzügyileg nem túl megterhelő, az más, ilyen volt nemrég a Jazz.ro Egyesület Jazz in Church (Dzsessz a templomban) című projektje, egy héten át dzsesszkoncertek voltak az anglikán templomban, amelyek során Snétberger Ferencet is szerették volna felléptetni. Ehhez hívták segítségül a kapcsolatrendszerünket, mi meg örömmel segítettünk. Elemi érdekünk is volt, hiszen mi nem tudjuk hasonló hatásfokkal elérni azokat a rétegeket, amelyek egy arra fókuszáló szervezet számára hozzáférhetők.

– Kik járnak a bukaresti magyar kulturális intézetbe?

– Van egy idősebb román anyanyelvű réteg, amely számára a magyar kultúra mindig a nyugati kultúrát jelentette – nem kis mértékben a hajdani, nagy létszámú bukaresti magyarsággal való kapcsolataik révén. Létezik egy másik, ugyancsak idősödő, de magyar anyanyelvű réteg, amely a román fővárosban tanult, ott ragadt vagy Bukarestbe helyezték ki. Nekik nagyon fontosak vagyunk, többen hozzánk járnak be újságot olvasni, könyvtárhasználatra.  Aztán van egy fiatal réteg, amely egészen pontosan tudja, miért jön az intézetbe: egy rangos fotókiállításon biztosan ott vannak, de a magyar film is sokakat vonz – ilyenkor pontosan meg tudnám mutatni azt a 40-50 fiatalt, aki kimondottan azért ült be. De ugyanezt mondhatom el a festészeti kiállításaink kapcsán is.

– A Balassi Intézet egyetlen romániai fiókintézettel dolgozik, a sepsiszentgyörgyivel. A konzuli hivatalok számának növelésével párhuzamosan gondolkoznak-e hálózatbővítésben?

– Ha tehetnénk, szívesen, a hat fiókkal dolgozó francia intézet vonzó példa e tekintetben. Míg a bukaresti intézetnek a bukaresti kulturális elit felé kell nyitnia, a szentgyörgyi fiókintézményünk célja az egyetemes magyar kultúra székelyföldi bemutatása és népszerűsítése. A kettő nem mond ellent egymásnak, de nem is kötelező, hogy kéz a kézben járjanak. Kolozsvár rendkívül fontos a magyar kultúra számára, ahol a két említett műfaj elegyítésére lenne szükség. A jelen körülmények között azt tartanám üdvözítőnek, ha a kolozsvári főkonzulátus kereteiben kapnánk egy-másfél munkatársi státuszt, s egyfajta programszervezői irodai tevékenységet látnánk el. Annál is inkább, mivel az Európai Ifjúsági Főváros szerepére készülő Kolozsváron kötelességünk lenne megmutatni a magyar kultúra létét és rangját.

Kósa András László
Szociológus, Marosvásárhelyen született 1977-ben, tanulmányait a Bolyai Farkas Líceumban, majd a Babeº-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán és a budapesti Corvinus Egyetem – Századvég Politikai Iskolában végezte. 2012. május 21-e óta a Balassi Intézet nevet viselő Bukaresti Magyar (Kulturális Központ) Intézet igazgatója.